@lorenz (40400):
Látom,profi vagy a témában,de mutatok egy jól dokumentált esetet,illetve annak rövid leírását. Ezt emészd meg,te nagyokos!
Tehát idézem:
''Sabom (1998) egy asszony esetét
írta le, akinek artéria aneurizmusa
volt, s artéria-szakadása azonnal
fatális lett volna. Mivel a mérete és
helye ezen aneurizmusnak
meggátolta, hogy standard
idegsebészeti technikával
eltávolítsák, hypotermiás
szívmegállítást csináltak vele, ahol
hőmérséklete 60°F-re süllyedt le,
szívverése és légzése leállt, EEG-je
lapos volt és a fejéből kiszállt a vér.
Ez alatt ő megfelelt az agyhalál
összes kritériumának: EEG-je
teljesen lapos volt, a hallási kiváltott
potenciálok megszűntek, és a vér
teljesen eltűnt az agyából. A legtöbb
halálközeli élmény beszámolóval
ellentétben, ahol nincs jól
dokumentálva az illető fiziológiai
állapota, itt folyamatosan
dokumentálták a vérnyomást, a
szívritmust és a vér oxigénnel való
ellátását, a test és az agy
hőmérsékletét, az agykérgi aktivitást
és az agytörzsben kiváltott
potenciálokat. Az ilyen típusú
aneurizmus helyrehozatala azt teszi
szükségessé, hogy az agyi artériákon
a véráramlás kb. 45 percre el legyen
térítve. Normális testhőmérsékleten
az agy csak néhány percig bírja ezt
ki, 60°F-on azonban a metabolikus
igény redukálódik, és a legtöbb
páciens elviseli az agyi véráramlás
megszűnését akár 45 percig is
(Weiss et al., 1998). A páciens szeme
zárva volt, a fülébe pedig olyan 100
Db-es emittereket dugtak bele,
melyek kizárták, hogy bármi más
hangingert észlelhessen. Miután
teljesen érzéstelenítették, az
idegsebész felnyitotta koponyáját és
a dura matert, hogy az agy
hozzáférhető legyen. Közben a
szívsebész elkülönítette a combi
ereket a cardiopulmonaris bypass
végett, de az artériát túl vékonynak
találta, és át kellett térni a másik
lábra, amelyben a vért átirányították
a bypass-gépbe: itt azt lehűtötték, és
úgy vezették vissza a vénába.
Amikor 25°F-ot esett a
hőmérséklete, akkor ventrikuláris
fibrilláció lépett föl, a szív leállt,
ezután agyhullámai laposakká váltak.
Amikor 20 perccel később
hőmérséklete 60°F volt, akkor a
fülébe elhelyezett emitterek nem
kaptak több választ az agytörzsből:
ez jelezte az agyműködés totális
leállását. A műtőasztal feje fel volt
emelve, a kardiopulmonaris bypass-
gép le volt fordítva, a vért
kiszivattyúzták a beteg testéből, így
az aneurizmusos zsák annyira
összeesett, hogy biztonságosan ki
lehetett vágni. Amikor ez
megtörtént, a bypass-gépet újra
bekapcsolták, egyre melegebb vért
vittek vissza a testébe; ezt követte az
agytörzs által kiváltott potenciálok
újbóli megjelenése, az EEG-n pedig
elektromos aktivitás. Azonban a szív
visszaállt a ventrikuláris fibrillációra,
és kétszer is sokkolni kellett, hogy a
szabályos ritmust visszanyerje.
A beteg arról számolt be utólag,
hogy az érzéstelenítésből a
pneumatikus fűrész hangja
ébresztette fel; megelőzően azt élte
át, hogy kihúzták őt a feje tetején
keresztül, és látta a műtőt az
idegsebész válla fölül. Pontosan
leírta a húsz orvost, a nővéreket, a
műtősöket a helységben; ezek
legtöbbjével soha nem találkozott;
és pontosan leírta több részletét
annak az unikális pneumatikus
fűrésznek, amelyet koponyája
megnyitásához használtak, majd
beszámolt a szívsebész
meglepetéséről, hogy a combi
artériája mennyire szűk ahhoz, hogy
használni lehessen, továbbá a
műtőben közvetített zenéről, mely
akkor szólt, mikor visszatért testébe
de nem volt tudatánál. Miután szíve
leállt és vérét kiszivattyúzták,
alagúton ment át egy ragyogó
fénybe, ahol sok emberrel, köztük
elhalt rokonokkal találkozott, akik
arra figyelmeztették, hogy ha nem
tér vissza, nem éli túl a műtétet.
Sabom 1998-ban azt írta, hogy a
legmélyebb halálközeli élményt
ennél a nőnél tapasztalt a páciensei
közül, mégpedig akkor, amikor az
halott volt (ama definíció szerint,
hogy nincs EEG, nincs agytörzsi
válasz, nincs vér az agyban); 27
pontot ért el a halálközeli élmény
skálán, mely a halálközeli élmény
túlélők átlagát majdnem két
standard deviációval haladja meg.
Ez az eset nem magyarázható
halántéklebenyi roham-aktivitással:
az agyhullámokat folyamatosan
monitorozták, és nem volt ilyen
aktivitás észlelhető. A páciens
hallása blokkolva volt, tehát amiket
beszéltek, abból nem hallhatott
semmit. Nem magyarázható
rekonstrukciókból sem, mert olyan
személyeket és berendezéseket írt
le, amelyek a műtét előtt és után
nem voltak jelen. Ducasse (1961)
szerint, mivel a halálközeli élmény
átélői még azóta is élnek, nem
léteztek testüktől függetlenül, annak
ellenére, hogy tudatuk elválni
látszott fizikai hordozójától, mégis
függeni látszik attól, hiszen továbbra
is élnek. Így – noha megbízható
extraszenzoriális vagy testen kívüli
tapasztalatok a halál közelében
érinthetik a tudat és a test viszonyát,
amíg a test él – nem szükségképpen
mondanak bármit is a post mortem
körülményekről. Ugyanakkor azt is
lehet mondani, hogy ha a tudat
működhet az élő testen kívül, akkor
működhet azután is, hogy a test
meghalt (Osis et al., 1977).''