@Gorni (9786):
Számos hibajavító rész-programot kitaláltak már erre. A DNS-ben is van hibajavító egység, ami igyekszik a mutációkat kiküszöbölni. Egy rendkívül összetett programban (pl. az OP rendszerek) számos sérülést elviselnek. Vannak olyan helyek, ahol valóban végzetes akár csak egyetlen egység megváltozása. De a legtöbb nem ilyen, sőt, lehet olyan programot is tervezni, amelyik betervezetten használja ki a véletlen változások adta variációs lehetőségeket.
Az érzékeny részek az energia ellátás, a jelszinteket meghatározó programok, az alapvető beállítások (honnan vegye a rendszer az indító programot) stb. Beszélgess ügyes programozókkal, akkor szélesebb lesz a látóköröd a tervezés-kivitelezés témakörben.
Itt egy kicsit segíts. OP = operációs rendszerek, vagy OP = OOP = objektum-orientált programozást használó rendszerek?
Mindkettőben lehet ugyanis a fenti gondolatodnak megfelelő módszert találni. Abban tökéletesen egyetértek veled: lehet olyan programot tervezni, hogy betervezetten használja a véletlen változások adta lehetőségeket.
Sőt, ha nekem az itt általad vitatott evolúciót kellene modelleznem, egyértelműen az OOP eszköztárát használnám. Az osztály (általános leíró tervrajz) kódja lenne ebben az analógiában a DNS, és az instanciáknak (példányoknak, vagyis a tényleges memóriaváltozóknak) megengedném, hogy egy osztálymetódussal
megváltoztassák az öröklött (kiterjesztett) osztályok kódját. Az ebből példányosodó objektumok már eltérnének az ős-osztálytól. (Ebben gondolom senkinek nem mondok újdonságot, ez az OOP egyik előnye a procedurális nyelvekkel szemben.)
Ha megfelelően állítanám össze a környezetet, ahol a származtatott példányok
"túlélési esélye" eltérő, akkor előbb utóbb lennének olyan példányok , amik az
adott környezetben jobban működnének, és lennének, amik kevésbé. Amennyiben
ennek tétje van, mondjuk van egy „ragadozó” osztály is, aminek példányai „vadásznak” a másik osztály példányaira, valamint a
példányok élettartalma véges, akkor előbb utóbb az ős osztálytól teljesen eltérő objektumok lennének. A versenyeztetett algoritmusok evolúciószerű folyamatokat alkotnának.
Pl. tegyük fel, hogy a Nagy Programozó fraktálokat használt, hogy bizonyos keretek között kitöltse a teret, hogy bizonyos ideák formavilágát variálja, és mindezt több szinten valósította meg (a fraktálokból összeálló 1. szintű formák alkothatják a 2. szint fraktáljainak a kiinduló pontját, és így tovább).
Tegyük fel. Nevezzük el az elméletedet fraktál-hipotézisnek. Nézzük meg, hogy az eddigi kutatások eredményeivel összevetve, az ok-okozati összefüggéseket megvizsgálva mennyire üti azok megállapításait. Amennyiben üti, nézzük meg, hogy hol és miért. Nézzük meg, hogy azok, akik ezzel a témával régóta foglalkoznak, mit mondanak erre.
Mert ugye én is mondhatnám, hogy a tűzhelyre feltett víz a „tündérlány lehelet” elméletem szerint attól melegszik fel, hogy láthatatlan lények fújják. Mindezt abból vezettem le, hogy én nem tudom elképzelni, hogy kizárólag a lángtól melegszik fel,--> ezért ez kizárt -->így hát tündérek fújják. (Eddig ID érvelési séma).
Ezzel hipotézis szinten semmi gond. Csakhogy az élet úgy hozta, hogy sokan ok-okozati összefüggést vélnek felfedezni a víz melegedése és a láng között, sőt, egyes elvetemültek még olyan állításokat is alkottak, ahol megfelelő egyenletekkel modellezték a folyamatot, így a jövőre nézve is jóslatokat tudnak tenni arra, hogy mennyi víz felmelegítéséhez meddig kell a lángon tartani. A hipotézisem számára sajnálatos körülmény, hogy a jóslataik rendre beválnak.
Emiatt két lehetőség van. Az egyik, hogy a tündérek mindig konstans fújást adnak hozzá-->tehát nem kell vele számolni, a másik, hogy fújják ugyan, de nem érzékelhető mértékben-->tehát nem kell vele számolni.
Biztos van olyan is, aki azt mondja, hogy nincsenek tündérlányok, de én tudom, hogy vannak, és kész. Egyébként is bizonyítsák be, hogy nincsenek.
Érzed, hogy az iróniámban mennyi tipikus ID-szerű érvelési hibát teszek?