Az a bizonyos "Fordított Fizika"
Elküldve: 2011.11.20. 19:52
Ahogy a tudományt művelnünk kellene…
Világunk működésének feltételei vannak. Nem mi határoztuk meg őket, és nincs rájuk semmi befolyásunk. Talán a legkönnyebben megérthető alapfeltétel az, hogy: egyidőben, egy helyen, két anyagi test nem tartózkodhat. Ez posztulátum (axióma, bizonyíthatatlan tapasztalati alap-feltétel). Aki ezt cáfolni akarja, álljon egy száguldó vonat, vagy egy puskagolyó elé, és nézze meg, mi történik.
Ennek az alap-föltételnek egy másik kifejezés módja az, hogy ahhoz, hogy világunk működhessen, az őt mozgató törvényeknek megbízhatóan állandóknak kell lenniük. Egyikük levezethető a másikból, (azaz, ha az egyik posztulátum a másik tétellé válik, vagy megfordítva.) Így bizonyítunk: „ha két anyagi test képes egy helyen tartózkodni, akkor a hozzájuk tartozó egymástól különböző hatások egybe olvadnak, tehát megváltoznak, és megszűnik a megbízható állandóság érvényessége. De ezt nem tudjuk elfogadni, hiszen tapasztalatunk (posztulátumunk), ezt nem engedi meg!” (Az idézetek a „Gondolkodás Iskolája” című könyvemből valók.)
A két feltétel közül fogadjuk el posztulátumnak a megbízható állandóságot. (Inkább hangzik annak). E posztulátumhoz két másik kapcsolódik a tudósok gondolkodásában: Az, hogy „a világ törvényei (illetve azok hatásai) valamennyien kapcsolatosak egymással”, valamint az, hogy „a hatások elkülöníthetők, ám soha nem keverednek egymással.”
Bolyai János például, ezt mondja: “A világban minden változás, a világ más darabjainak megváltoztatását is maga után vonja… Az egész világ részei között szükséges és szoros összefüggés van, vagyis az egész világ egységes, tökéletesen élő egész…”
Összefüggésükben vizsgálva alapfeltételeinket, azt vesszük észre, hogy a második és a harmadik posztulátum ellentétes egymással. Leibniz gondolatmenetét követve, ez könnyen belátható: Ő ugyanis a „monádokat” («az anyag mozgatóit») így írta le: “Ezek egyszerű szubsztanciák, abszolút önálló, egymással semmi kapcsolatban nem lévő, csak szellemi, testnélküli létezők, önmaguk fejlődésük ős-okai, :egyedenként is tartalmazva az egész világot…. (Az önmaguktól fejlődés nagyjából egybeesik mai, materialista-evolucionista felfogásunkkal.)
Meg kell mondanom, hogy Leibniz nem határozza meg a három működési posztulátumot, de leírásai a «monádokról» oda vezetnek. Az első és a harmadik posztulátumot fellelhetjük a bemutatott, fiatalkori meghatározásában, mert: Szubsztancia alatt azt értjük, ami a lényeges, állandó valamiben, (első posztulátum), elkülönültek és nem is keverednek egymással, (ez a harmadik…)
Ha oda vezetnek, erre utalnak, miért hagyja ki a tudós a második posztulátumot? Mert felfedezte az említett ellentétet! Később mégis ezt mondja: «A legtökéletesebb, öröktől fogva létező monád az Isten, (a Teremtő) aki előre elhatározott harmónia szerint egyezteti a monádok képzeteit, melyek különben nem állnak ok és okozati viszonyban egymással”. Íme, megjelent a második posztulátum, a kapcsolat a monádok között, és az egyetlen lehetőség, feltétel, mely ennek megjelenését lehetővé teszi. Nevezzük a Teremtőt a görög tradíció szerint «Létezőnek», mert az általuk meghatározott tulajdonságok jellemzik a legjobban tulajdonságait. (Határtalanság, mindenhatóság).
Megjegyzem, hogy Newton princípiumaiban is egyértelműen fellelhető a három posztulátum: „Minden test megőrzi egyenes vonalú egyenletes mozgását, vagy álló helyzetét (…) Ha a test, mozgásban van, vagy hozzáadódik az új mozgás, vagy kivonódik, ha ferdén hat, ferdén adódik hozzá, és mindkettő, meghatározása szerint viselkedik...” (Megőrzi, mert állandó. Csak akkor adódhat hozzá, ha kapcsolatban vannak, és csak akkor viselkedhet meghatározása szerint, ha elkülönült). Nevezzük el a bemutatott alapfeltételeket működési posztulátumoknak, («M» posztulátumoknak!)
Hagyjuk most a középkori tudósokat, és vizsgáljuk meg Zenon Achillesről szóló paradoxonját: Az elbeszélés szerint, a görög hős egyszer üldözőbe vett egy teknősbékát. Tízszer gyorsabban futott mint a prédája, mégsem érhette soha utol! Miért? Mert bár minden lépésével csökkentette a menekülő páncélos és a közötte lévő távolságot, az mégis egérutat nyert, hiszen ha lassabban bár, de ő is mozgott, s az egyre csökkenő távolság sohasem fogyott el közöttük, mindig csak tizedelődött. Így Achilles, Zenon szerint, örök éhségre van kárhoztatva.
Feinman, a Nobel-díjas fizika professzor „Mai fizika” című könyvében idézi Éleászi Zenon meséjét a teknősbékával. Ezt mondja: “Hol a hiba a gondolatmenetben? Véges időtartamot is fel lehet osztani végtelen számú részre, éppúgy, mint ahogy egy vonaldarabot is el lehet végtelen sokszor felezni… Noha végtelen sokszámú lépés lehetséges... míg Achilles utoléri a teknősbékát, ez nem jelenti azt, hogy addig végtelen sok idő telik el.” A professzor úr bizony itt nem gondolta át alaposan. Mert: végtelenszer osztott térhez bizony végtelen sok idő is társul, mert tér nélkül nincs idő, hiszen mindig fennáll közöttük egy egyértelmű megfeleltetés, mint bármely függvény esetében.
Hogy lássuk és érezzük mi itt a hiba, a matematikus Georg Cantor (1845-1918) elméleteire lesz szükségünk. Ő, egyértelműen bebizonyította azt, hogy “egy egyenes szakaszban ugyanannyi pont található, mint egy végtelen félegyenesben.” Azt is bebizonyította, hogy „egy egyenes szakasz ugyanannyi pontot tartalmaz, mint az egész világmindenség,” de erre most nincs szükségünk.
Mit tanulhatunk ebből? Azt, hogy bár logikailag igaz lehet a zenoni paradoxon, de Achilles talpa, akárcsak a Cantor féle szakasz, végtelen sok pontot tartalmaz. Itt végül is, a végtelenek mérkőznek egymással. Amit az egyik végtelen el akar venni, azt a másik visszaadja. Így Achilles megfogja prédáját, nem lesz gondja Zenonnal és a Végtelennel. De ha tovább gondolkodunk, találhatunk egy másik szempontot is:
Joggal megkérdezheti valaki, hogy ha Achilles talpán pontosan ugyanannyi pont található, mint azon a végtelen félegyenesen, amelyen üldözőbe veszi áldozatát, akkor hogyhogy nem éri őt azonnal utol? Bizony ez is lehet megoldása a zenoni problémának! Ezek szerint kétféle, szembenálló megoldás létezik, és logikailag mindkettő elfogadható! De nem létezhet egyszerre kétféle, szembenálló megoldás. Mi az, ami bennünket zavar a paradoxonban? A végtelen jelenléte. Ha eltűnik, minden értelmessé válik. Az következik tehát ebből, hogy világunknak nem lehetnek végtelen számú pontjai. (A fenti gondolatmenet szerint, az egyik végtelen kiküszöböli a másikat.)
Zenon maga is elgondolkodott a saját feladatán. Ezt abból tudhatjuk, hogy kijelentette: „Valami elfoglalja a helyét és megváltoztatja, - más hellyé lesz, de továbbra is elfoglalja a helyét, nem jut ki belőle!
Elemezzük ezt a kijelentést. Első látásra rejtélyes, akár a paradoxon amivel tudóstársait meglepte, de érezhető, hogy mégis van valami értelme. Ha hozzákapcsoljuk a paradoxonhoz, rájövünk, hogy sokkal egyszerűbben is el lehet ugyanezt mondani. Hogyan szoktuk a mozgást a számítógépen programozni? Úgy, hogy a mozgatandó figurát előre tesszük egy-egy ponttal, és onnan kitöröljük, ahol volt. Az, az ábra, amit a számítógép «világán» kívül megterveztünk, előre megrajzoltunk, így tud majd mozogni odabenn. Nem lép ki önmagából, hisz ő az, akit mozgatni akarunk, (legfőbb) tulajdonságait megtartva. Ha ezt összevetjük azzal, amit Achilles kétféle lehetőségéről mondtam, a következő kerekedik ki belőle: Achillesnek két (homlokegyenest ellenkező) lehetősége van. Mindkettőnek lehetségesnek kell valahogyan lennie, különben nem lennének érvényesek a logika szabályai. Ez csakis úgy történhet meg, ha Achilles egyszerre két párhuzamos világban létezik. Az egyik világban (a végtelen tudat világában) mozdulatlan, és «ott van mindenütt», a másikban «egy bizonyos helye van» és ott mozog. «Innen» és «onnan» nézve, másképp látszik, másképp is kell «ugyanannak» látszania!
Hegel, Zenon gondolkodását elemezve arra a következtetésre jut „Természetfilozófia” című könyvében, hogy: „Csak a mozgásban van a térnek és időnek valósága!” Sajnos ott nem találunk erről több tájékoztatást, de az tény, hogy az idő nem más, mint a tér változása. A tér pontjai mozognak a megszakítási pontokon, és közben változást szenvednek el. Valahol, valamilyen változás mindig van a világunkban. De most váltsunk nézőpontot, hogy Hegel intuitív kijelentését más szögből, jobban meg tudjuk világítani:
Gyermekkorom problémája, a vektorok összeadása sokáig terhelte gondolkodásomat. „A vektorokat a paralelogramma szabály szerint kell összeadni” – mondotta egykor fizikatanárom. De miért? A síkmértan összes bizonyítását ismernünk kellett. Tudtam is, mert a mértant szerettem. Ezt is tudni szerettem volna, mert köze volt a mértanhoz. De a tankönyvekben erről vajmi kevés információt találtam. Miután tisztáztam magamban a világ működésének alap-föltételeit, (az „M” posztulátumokat), megértettem, hogy a vektorok (erők, sebességek, gyorsulások) összeadása valójában az „M” posztulátumok egyszerű következménye: A természeti törvények hatásainak elkülönítését és összegzését hivatott megoldani. Valóban. A hatások állandóak, ami azt jelenti, hogy egy hatás, (vektor) saját irányvonalán (vagy egy azzal párhuzamos* vonalon) mindenütt ugyanaz marad, ha azonosak a feltételek, amelyek létrehozták. Tehát bármilyen sorrendben lehetséges külön tanulmányozásuk, majd összekapcsolásuk. Ezért használhatok többféle megoldást az összeadásuknál, tudva, hogy eredmény-vektor iránya és mérete is mindig azonos marad! Az ábrán bemutattam néhány példát erre. Nyilvánvaló hogy más kombináció is lehetséges, de a lényeg az, hogy az eredő-vektor értéke mindig azonos lesz! (Két vektor esetében ez könnyen bizonyítható, a többi pedig erre levezethető.)
* Hogy miért lehet párhuzamos, erről később fogunk beszélni!
1.ábra
B 2
C C
1 3. 1 3.
A D A D A D
R 2 B R 3. R
1
B
2 C
Az 1-es vektor elviszi a pontszerű tárgyat A –ból B-be. Onnan a 2.vektor viszi tovább a tárgyat C-be, míg a 3. vektor a D-be juttatja. Ha felcseréljük a vektorok (hatások) sorrendjét, miközben maguk a hatások ugyanazok maradnak, az eredmény is ugyanaz marad. Meghatározhatunk egy eredő ® vektort, melynek az értéke mindig ugyanaz, hiszen akik létrehozták, nem változtak! A tárgy, amit a hatások (az erők) mozgatnak, ugyanabba a helyzetbe kerül az időintervallum végén, minden esetben.
Az elkülönítés az összegzés fordítottja. Erről most nem készítenék ábrát. Amennyiben ismert az eredő „R” vektor, és a hatások irányvonala, elbonthatjuk az eredőt, az irányvonalaknak és irányoknak megfelelően. Így kapjuk meg elkülönítve a hatásokat
Módszerünk tökéletesnek tűnik, az is, ha csak azt a pontot keressük, ahová egy bizonyos idő után megérkezik a hatásoknak kitett tárgy! De ha azt szeretnénk tudni milyen utat követ mozgás közben, mi a «röppályája», tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez egybe esik az eredő irányvonalával! Néha igen, de folyamatosan változó hatások esetén ez nem igaz!
Persze erre is találhatunk megoldást! Ezt a következő (2.ábrán) mutatom be. A lényeg: Ahhoz, hogy a röppályát meghatározzuk, újra és újra meg kell ismételni a vektorok összeadását, több apró részre felosztva az időintervallumot. Ha mind több részre osztunk, az eredő vektorok által kialakult tört vonal jobban fog hasonlítani a röppálya, kísérletileg tapasztalt görbéjére. Mikor kapjuk meg a mértanilag helyes röppályát? Ha a két vizsgált időintervallum között eltelt idő végtelen kicsiny, azaz zéró.
Íme az ábra: Ha részekre osztjuk a ható vektorokat, az eredő vektorok végpontjai nagyjából fedik a röppálya görbéjét!
2.ábra
Vv Vv1+vv2+vv3+vv4 =Vv
Vf1+
Vf Vf2+
Vf3+
Ve Vf4…
Zéró időintervallum? Igen ám, de így a két vagy több jelenlévő hatás összeolvad, és megszűnik a hatások állandósága! Ezt nem engedhetjük meg. Csak egyetlen helyes következtetés lehetséges: Terünknek és időnknek kvantumos szerkezetűnek kell lennie ahhoz, hogy a hatások egymáshoz nagyon közel, de mégis elkülönülten hassanak. Mit jelent ez a kvantumos szerkezet? Azt, hogy létezik egy olyan legkisebb érték, melynél kisebbet tér vagy idő nem vehet fel a mi világunkban, tehát mondjuk, ha egy köbcentiméternyi egy térkvantum, ez a téregység úgy viselkedik, mint egy fizikai pont még akkor is, ha végtelen sok «egyéb» matematikai pontot tartalmaz még. Csak az, az «egy» pont a térkvantumból tartozik tehát a mi világunkhoz, a többi «odaát» található!
Mekkora lehet egy tér és egy időkvantum? A térkvantum hozzávetőleges értékét a „Gondolkodás Iskolájában” határoztam meg, ez =1,6*10-18 mm, (ez pont, tehát nem köbmilliméter), mely közel egy milliomod része mérési lehetőségünknek. Az időkvantum mérete: = 5.3*10-30 sec. - azaz másodperc. Ez viszont tízmilliomod része annak, ami mérhető. Ezért nem találkoztunk még ezekkel a kvantumokkal! Most pedig, lássunk néhány megbotránkoztató következtetést:
Következtetések:
Ezt a bemutatót szélesebb közönségnek szánom, ezért, azokat a következményeket, melyek a fentiekből származnak, nem mindig fogom lépésről lépésre igazolni. Hogy ezeket nem csak én találtam ki, néhány meggondolkoztató idézetet mutatok be előzetesen. Itt van például egy rövidített** idézet Rudolf Steinertől (1861-1925)
„A növényi mag és egy sókristály között ott lebeg egy lényeges, végtelen különbség. A kristály úgy, ahogy látható, önmagában meghatározott, (ha véletlenül növekedni képes egy telített sóoldatból, csupán mérete változik). A növény viszont minőségileg változik élete során szinte folyamatosan, ezért csak egészében értelmezhető, nem válhatna különben azzá, amivé válik, illatos rózsává, piros vitamindús bogyóvá. Miért? Mert a megfigyelt jelenség mindig csupán része valaminek, mely egy egységes Egész, s a lelki szemlélődő ezt látja.” Tehát a lelki szemlélődő a rózsabokor termését, vagy annak csemetéjét vizsgálva magát a «Bokrot», annak teljességében látja.
**(Ha valaki iránytű és térkép nélkül lép be egy labirintusba, kockáztatja, hogy esetleg órákig bolyong céltalanul. Hasonló helyzetbe kerül az a gyanútlan olvasó, aki konvencionális módon próbálja Rudolf Steiner írásait olvasni. Gyorsolvasási technikával viszont hamarosan előtűnnek azok az intuitív kijelentések, melyekről pontosan érezzük hogy igazak!)
- „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”.[1 Móz. 1.1] Mindenki abból dolgozik, amije van! A Teremtő az «anyagot» úgy hozta létre, hogy a kivonta magát a «Világból»! De nem csak úgy történt meg ez a kivonás, hogy egy központból egy «Nagy Bumm» során lassan kifelé távozott a tudat, hanem úgy is, hogy a tér részekre (kvantumokra) oszlott, egyenletes elosztásban létrejött számtalan tudatmentes pont. És ezzel, megszületet az idő is, (- annak lehetősége…) - Azaz, a mi anyagi világunk nem más, mint egy mozdulatlan (véges) ponthalmaz, a számunkra lehetséges pontok halmaza. (Ez az a bizonyos föld, amit az Úr kezdetben teremtett), amelyen életünk (világunk) vonata halad! A tér többi pontját, a már említett végtelen «Létező» (és) világa tölti ki. (Ez az a bizonyos ég.) Íme a két világ, mely a zenoni paradoxonból következik.
- A mi anyagi világunk akármekkora nagy, szükségszerűen véges, ahogy azt bemutattam, de a fény (információ) véges sebessége is ezt bizonyítja! A végtelen világa, az a másik!
- Bár mi úgy érezzük, hogy az idő és a tér azonos rangú fogalmak, ez csak a mi világunkra jellemző. A határtalan Létező világában (a Tudat világában), nem létezik az idő! (Ezért „nem jut ki önmagából” az a Valami!) De, a mi világunkban is alárendelt az idő szerepe, mert ahogy a hazugság igazságfüggő; az idő is térfüggő. Az idő úgy jön létre, hogy a kvantumpontokon tovamozgó téregységek, különböző hatásokat elszenvedve megváltoznak. Az említett téregységek - mezők*** valójában információk, melyek a tudatmentes pontokat «pillanatnyilag» betöltik. Folytassam? Úgy is mondhatjuk: Egy «szellem» költözik kvantumról kvantumra, «anyaggá» válva.
- Ezek után természetes, hogy Achilles jelenléte az időtlen tudati világban, szellemi jelenlét, olyan, mint a «Rózsabokor» jelenléte, mely minden rózsabokrok anyja, eszenciája. E szellem, (információ-halmaz) költözik egyre tovább, a mi világunkban, részinformációkkal megtöltve a tudatmentes pontokat. Hogy ez «misztikus», ezért nem szimpatikus önöknek? Sajnálom, ez valóság, sőt ez a valóság! Ha továbbra is szimpátia alapján döntik el tudományos hozzáállásukat a világhoz, akkor inkább ne foglalkozzanak tudománnyal.
***(Használom ezt a kifejezést is, Einstein iránti tiszteletből. De egy korábbi forrás nem így nevezi, azt is tisztelnem kell, ezért nem beszélek mezőfizikáról, hogy amit mondok, szalonképesebb legyen!)
Találhatunk erre, (a «másik» világ jelenlétére), egyéb egyszerű bizonyítékot is, azt, ahogy képesek vagyunk egy hatást megszüntetni: „A mozgás tudati jelenség, hatása tehát végtelen. Mégis van lehetőség ennek megszakítására. Mert ez a mozgás nem egy végtelen, tudati világban történik, hanem életünk vonatán, mely egy mozdulatlan „sínpályán” halad. (…) „Odakinn esik a havas eső, de ebből, itt a jól fűtött vagonban semmit sem érzünk. De nyissuk ki az ablakot, és nyújtsuk ki a kezünket. Ázni, fázni fog mindaddig, amíg meg nem elégeljük. Szerencsére bármikor meg van a lehetőségünk arra, hogy becsukjuk újra az ablakot, és megszűnjék a szenvedésünk. De attól odakinn továbbra is esni fog”… Bizony, ha nem létezne e két külön világ, tehetetlenül szemlélnénk a természet törvényeinek hatásait, ezért neveztem el a térkvantumokat megszakítási pontoknak.
- A „Hogyan lett a fizika nagyhatalom?”) - című könyvben (1961) Einstein, a mozgás «rejtélyét» mutatja be. Arisztotelész még így gondolta:„A mozgó test azért áll meg, mert a rá ható erőnek, nincs módja tovább a mozgató hatást rá gyakorolni”. Galilei következtetése viszont ez: „Ha semmi külső erő nem hat a testre, akkor az egyenletesen (tovább) mozog”. Ezt elemezte tovább Newton: „A test megtartja minden újabb állapotát (is) a tehetetlensége alapján.” Einstein így összegez: „A mozgásnak három részét különböztetjük meg: Az eredeti mozgást, az erő hatását, majd a végső mozgást, miután az erő hatása megszűnik. A sebességek a hatás előtt és után is tökéletesen egyenletesek lesznek”. Pontosítsunk: az erő hatása nem szűnik meg, csak az erő! Hatóerő és erőhatás, (az erő hatása) ezek különböző fogalmak. Az egyik anyagi, (anyaghoz kötött és időfüggő), tehát meg tud szűnni, a másik tudati, tehát végtelen, örök. Az erő tőlünk függ, de hatása a tudati jellegű természeti törvények szerint jelentkezik, és maga is tudati. Amint látják, valóban olyan rejtélyes a mozgás fogalma, hogy még magát Einsteint is megtévesztette!
- Bemutattam a vektorok összeadásánál, hogy a valóságban, két (vagy több) hatás, (vektor) soha nem találkozik egy térkvantumban. Felválta fognak tehát hatni az egymásmelletti kvantumokban. Hogy lehetséges ilyen módon a hatások összegzése? Ahogy Leibniztől tudjuk, kell «Valaki» aki ezt az összegzést elvégzi. Ez a valaki ezúttal egy tudati világból való Szellem, (Einstein szerint mező, vagy ha úgy tetszik, a másik világban jelen lévő Achilles), mely összetartja a tárgyakat azaz, a különböző feladatokat ellátó sokmillió térkvantumot. Ezek együttesen egy fizikai pontként működnek, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos tárgy kvantumjai úgy reagálnak a hatásokra, mint egyetlen egy térkvantum. Ez is azt erdményezi, hogy az erők támadási pontja lehet különböző, hisz az egész tárgy fizikai szempontból egységként működik. (Mint egy óriási egység, vagy idegen szóval kvantum…) Erre gondoltam akkor, amikor egy párhuzamos támadási pontról beszéltem a harmadik oldalon, mely helyettesítheti az adott támadási pontot. A hatások tehát így összegeződhetnek. Ezek után, a következtetés ismét megbotránkoztató lesz: szelleme van minden tárgynak, kőnek, fának, virágnak, vagy embernek. Világunk terve, eredeti modellje megtalálható odaát…
- Kapcsolatunk ezzel a «másik» világgal folyamatos, bár a tudatalatti szintjén történik. Látásunk, beszédünk, gondolkodásunk e nélkül a kapcsolat nélkül nem tudott volna kialakulni, nem tudna működni! Ezekről olvashatunk Steiner, és Kűhlevind könyveiben is. Csak egy gondolat Kűhlevindtől: „Magamra mutatok, és azt mondom: „Én”, majd rámutatok a gyermekre akit tanítok, és azt mondom: „Te”. Hogy lehet az, hogy a gyermek ezt helyesen érti, és nem változik generációnként e két szó fogalomköre?
Gondolkodjunk el rajta: Mitől alakul ki térlátásunk? Hogyan tudunk egyáltalán megfogni egy tárgyat? Ez egy rendkívüli összetett feladat! Hogyan oldja meg trigonometriai számítás nélkül szemünk és agyunk ezeket a problémákat? De ha mi meg is tudjuk oldani valamilyen ösztönös matematikával, hogyan oldják meg mindezt az állatok? A «ravasz» Teremtő, itt olyan eszközöket használ, melyekről normális módon sejtelmünk sincs. Érdekes, ahogy összeállnak a dolgok. Ennek a problémának a megértéséhez nekem egy TV.- műsor nyújtott segítséget, melyet talán önök is láthattak. (Mivel későn csatlakoztam a műsorhoz, nem tudom, hogy hívták a tudóst, akiről szólt…)
A lényege a műsornak az volt, hogy egy Amerikában-élő fiatal magyar tudós, aki nyulak szemét computerrel összekapcsolta és úgy kísérletezett, az emberi látásra is értelmezhető, meglepő következtetésekre jutott: Valójában szemünk nem küld egész képet az agyba, hanem csak néhány körvonalat, mozgást (új információt) továbbít, melyet az «agy» kiegészít a már meglévő információikkal. (Nem is lenne rá képes olyan gyorsan a teljes információt folyamatosan továbbítani, ahogy az szükséges...) Hogy ez mennyire így van, magam is tapasztaltam nemsoká azután, hogy a filmet láttam: Telefonon érdeklődött egy kliens egy sürgős rendelés állapotáról. A műhelybe siettem, hogy válaszolhassak az érdeklődőnek. - Hol van Gyula? - kérdeztem idegesen, az üres esztergát látva. Munkásaim rám néztek és nem válaszoltak. Meglepődtem, s hallgatásuk okát kezdtem vizsgálni. Talán kissé sértődött is voltam, hogy így semmibe vesznek. Azután ráeszméltem: Gyula három méterre állt az esztergától, egy másik gép mellett, s így én automatikusan összetévesztettem őt Árminnal, aki azon a gépen szokott dolgozni. Amikor beléptem a műhelybe, először csakis rá eshetett a pillantásom, mégsem őt láttam. Íme, olykor csupán ennyit ér az ember emlékezete. Azután, eskü alatt is képes vallani, hogy ezt, vagy azt látta… Mi tehát a valóság? Az, hogy olyan információkat használunk itt, amelyeket tudat alatt a «másik» világból kapunk ottani énünktől, attól a «másik» Achillestől. Onnan ismerjük a Tér megszokott formáját, és erre tevődnek rá a változó idő hatásai. Valójában ezeket látjuk, és ezek összegzése alapján cselekszünk.
- A „végtelen csapdájának” neveztem ezt a rejtett kapcsolatot a másik világgal. Ez felelős azért, hogy nem gondolkodunk el létünk véges mivoltán, nem félünk a haláltól állandóan, nem próbálunk tenni azért, hogy kihasználjuk rövid életünk lehetőségeit. (Mert végtelennek érezzük magunkat, e pillanatban, joggal.) Pedig, ha figyelembe vesszük Krisztus tanítását [Mát. 10.28], végtelen ide, végtelen oda, Achilles mégis eltűnhet abból a másik világból!
- Tehát a hatások mégis megszűntethetők? Nem, csak kiegyensúlyozhatók , egy másik, vagy több más hatással. Ami így megszületik, az egy hatáscsomó, információ-köteg, mely a változó térhez, az időhöz van kötve. Megfordítható-e az idő? Csak akkor, ha ezt a csomót kioldjuk, visszafelé lejátsszuk a hatásokat. De csak alig néhány százalékuk az, ami tőlünk függ. Mert vannak hatások, amelyek megjelenésünktől függetlenek, (időben sokkal korábbiak, mint ahogy mi színre léptünk), a Teremtő akaratából születtek. Például a bolygók mozgása, a Föld forgása, az időjárás, stb. Kiléphetünk a Föld vonzásteréből, de tovább forgunk a Naprendszerrel, és így tovább. Az időutazás tehát gyakorlatilag lehetetlen számunkra. (Tehát elsősorban a második „M” posztulátum tehet erről!)
- Az «anyag» úgy jött létre, hogy a Létező kivonta magát a «Világból», miközben egy központból «lassan», (fény-sebességgel) kifelé távozott a tudat, a tér részekre (kvantumokra) oszlott, egyenletes elosztásban létrejött számtalan tudatmentes (megszakítási) pont. Mi ennek az elsőszámú következménye? A tömegvonzás! (A «szellemek» vonzzák egymást, vissza szeretnék nyerni a Tér eredeti formáját!)
A fizikában Einstein óta meghatározzuk a «nyugalmi» tömeget. Mi az a nyugalmi tömeg? Ez értelmetlen, hisz nincs mozdulatlan anyag a mindenségben! Nyugalmi helyett, elsődleges gyorsulást elszenvedő tömeget kellene mondanunk. Mi ez? A megszakítási pontok fékező ereje lelassítja a belépő információt, energiát. Ettől lesz tömege az anyagnak. (Ettől lesz sebessége a fénynek, ami amúgy, végtelen!) Tehát van elsődleges gyorsulás, ami létrehozza a tömeget, és másodlagos, amit az egyik «anyag» hatása okoz a másiknak. Ettől pótlólagos plusz tömeg jön létre, amit mi «normális» esetben nem érzékelünk. (Mert oly kicsiny az a tér és időkvantum…)
- «Valós»; «megfogható»; «szilárd» véges világunk háttere a ködös tudat, a láthatatlan szellem? Ezt bizony nehéz elhinni! Pedig igen egyszerű! „Egyidőben, egy helyen, két anyagi test nem tartózkodhat”. Hogy tárgyaink kézzel megfoghatók, hogy világunk olyan «valóságos, megfogható, anyagi» világnak tűnik, az mind ennek, illetve az első posztulátumnak a következménye.
- De ez még nem minden! Mert, „a relativitás-elmélet nem engedi meg a teljesen merev testek létezését. Ha egy teljesen merev test, ütközést szenved, akkor a másik vége azonnal mozogni kezd, (az ütés azonnal továbbítódik), tehát a hatás a másik végén hamarabb jelentkezik, mint az ok!” (Azonnal továbbítódik, sebessége tehát végtelen!)
A bemutatott okfejtés rávezethet bennünket arra, hogy megértsük, hogyan lehetségesek a puha tárgyak? Világunk tárgyainak többé-kevésbé puháknak kell lenniük, mert ha nem így lenne, a kontaktus megvalósulásának pillanatában összetörnének! Ezt a Tervező azzal érte el, hogy a fény (az információ), vibráció formájában érkezik hozzánk. Ezzel a tárgyak körvonala «elmosódott» lesz, és feloldódik az «M» posztulátumok által a tárgyainkra kényszerített merevség. Így érthetővé válik, hogy miért van szükség a hullámmozgásokra!
- mondjam el azt is, hogy egy valójában nem is létező világban élünk? Ezt is egyszerű bizonyítani hiszen: ∞ - n = ∞ - azaz, végtelen, mínusz egy bármilyen nagy véges „n” szám, egyenlő végtelennel. Meg se kottyan neki!)
Amikor kinézek az ablakon, és meglátom a fák ringatózó leveleit, miközben ütöm a billentyűzetet az asztalra könyökölve, nekem is nehéz ugyanezt elhinnem. Ám ne higgyenek nekem, mert „hinni a templomban szokás” hallom egyre gyakrabban ezt a marhaságot, mert lefordítunk mindenkinek minden jópofa kijelentését függetlenül az értelmétől! Az ember gondolkodása, hite nem helyfüggő!
Mondom akkor inkább másképp: „A tudomány nem hit kérdése!” – ezt a tudósok szokták büszkén emlegetni. Bizony nem is az! Cáfolják meg, amit elmondtam önöknek, vagy fogadják el, ha igaznak bizonyul, és éljenek ennek megfelelően. De ne botránkozzanak meg tőle, legyenek valódi tudósok!
Nagyjából ennyi következtetést mutathatok be abból, ami makrovilágunkat érinti. Mit lehet a mikrovilágról mondani? Az már keményebb dió, mert nekem is nehezemre esik leírni a valós, fordított-világ fizikáját. Egyelőre azzal próbálkozom. Ha már összejött, csak azután tudom majd összefoglalni!
Tisztelettel: Asygnus
P.S. Úgy látom, rajzot az oldal nem vesz be. Lábjegyzetet sem. A lábjegyzetek egy részét beszerkesztettem...Mosmár úgy hagyom a többit, ahogy sikerült...
Világunk működésének feltételei vannak. Nem mi határoztuk meg őket, és nincs rájuk semmi befolyásunk. Talán a legkönnyebben megérthető alapfeltétel az, hogy: egyidőben, egy helyen, két anyagi test nem tartózkodhat. Ez posztulátum (axióma, bizonyíthatatlan tapasztalati alap-feltétel). Aki ezt cáfolni akarja, álljon egy száguldó vonat, vagy egy puskagolyó elé, és nézze meg, mi történik.
Ennek az alap-föltételnek egy másik kifejezés módja az, hogy ahhoz, hogy világunk működhessen, az őt mozgató törvényeknek megbízhatóan állandóknak kell lenniük. Egyikük levezethető a másikból, (azaz, ha az egyik posztulátum a másik tétellé válik, vagy megfordítva.) Így bizonyítunk: „ha két anyagi test képes egy helyen tartózkodni, akkor a hozzájuk tartozó egymástól különböző hatások egybe olvadnak, tehát megváltoznak, és megszűnik a megbízható állandóság érvényessége. De ezt nem tudjuk elfogadni, hiszen tapasztalatunk (posztulátumunk), ezt nem engedi meg!” (Az idézetek a „Gondolkodás Iskolája” című könyvemből valók.)
A két feltétel közül fogadjuk el posztulátumnak a megbízható állandóságot. (Inkább hangzik annak). E posztulátumhoz két másik kapcsolódik a tudósok gondolkodásában: Az, hogy „a világ törvényei (illetve azok hatásai) valamennyien kapcsolatosak egymással”, valamint az, hogy „a hatások elkülöníthetők, ám soha nem keverednek egymással.”
Bolyai János például, ezt mondja: “A világban minden változás, a világ más darabjainak megváltoztatását is maga után vonja… Az egész világ részei között szükséges és szoros összefüggés van, vagyis az egész világ egységes, tökéletesen élő egész…”
Összefüggésükben vizsgálva alapfeltételeinket, azt vesszük észre, hogy a második és a harmadik posztulátum ellentétes egymással. Leibniz gondolatmenetét követve, ez könnyen belátható: Ő ugyanis a „monádokat” («az anyag mozgatóit») így írta le: “Ezek egyszerű szubsztanciák, abszolút önálló, egymással semmi kapcsolatban nem lévő, csak szellemi, testnélküli létezők, önmaguk fejlődésük ős-okai, :egyedenként is tartalmazva az egész világot…. (Az önmaguktól fejlődés nagyjából egybeesik mai, materialista-evolucionista felfogásunkkal.)
Meg kell mondanom, hogy Leibniz nem határozza meg a három működési posztulátumot, de leírásai a «monádokról» oda vezetnek. Az első és a harmadik posztulátumot fellelhetjük a bemutatott, fiatalkori meghatározásában, mert: Szubsztancia alatt azt értjük, ami a lényeges, állandó valamiben, (első posztulátum), elkülönültek és nem is keverednek egymással, (ez a harmadik…)
Ha oda vezetnek, erre utalnak, miért hagyja ki a tudós a második posztulátumot? Mert felfedezte az említett ellentétet! Később mégis ezt mondja: «A legtökéletesebb, öröktől fogva létező monád az Isten, (a Teremtő) aki előre elhatározott harmónia szerint egyezteti a monádok képzeteit, melyek különben nem állnak ok és okozati viszonyban egymással”. Íme, megjelent a második posztulátum, a kapcsolat a monádok között, és az egyetlen lehetőség, feltétel, mely ennek megjelenését lehetővé teszi. Nevezzük a Teremtőt a görög tradíció szerint «Létezőnek», mert az általuk meghatározott tulajdonságok jellemzik a legjobban tulajdonságait. (Határtalanság, mindenhatóság).
Megjegyzem, hogy Newton princípiumaiban is egyértelműen fellelhető a három posztulátum: „Minden test megőrzi egyenes vonalú egyenletes mozgását, vagy álló helyzetét (…) Ha a test, mozgásban van, vagy hozzáadódik az új mozgás, vagy kivonódik, ha ferdén hat, ferdén adódik hozzá, és mindkettő, meghatározása szerint viselkedik...” (Megőrzi, mert állandó. Csak akkor adódhat hozzá, ha kapcsolatban vannak, és csak akkor viselkedhet meghatározása szerint, ha elkülönült). Nevezzük el a bemutatott alapfeltételeket működési posztulátumoknak, («M» posztulátumoknak!)
Hagyjuk most a középkori tudósokat, és vizsgáljuk meg Zenon Achillesről szóló paradoxonját: Az elbeszélés szerint, a görög hős egyszer üldözőbe vett egy teknősbékát. Tízszer gyorsabban futott mint a prédája, mégsem érhette soha utol! Miért? Mert bár minden lépésével csökkentette a menekülő páncélos és a közötte lévő távolságot, az mégis egérutat nyert, hiszen ha lassabban bár, de ő is mozgott, s az egyre csökkenő távolság sohasem fogyott el közöttük, mindig csak tizedelődött. Így Achilles, Zenon szerint, örök éhségre van kárhoztatva.
Feinman, a Nobel-díjas fizika professzor „Mai fizika” című könyvében idézi Éleászi Zenon meséjét a teknősbékával. Ezt mondja: “Hol a hiba a gondolatmenetben? Véges időtartamot is fel lehet osztani végtelen számú részre, éppúgy, mint ahogy egy vonaldarabot is el lehet végtelen sokszor felezni… Noha végtelen sokszámú lépés lehetséges... míg Achilles utoléri a teknősbékát, ez nem jelenti azt, hogy addig végtelen sok idő telik el.” A professzor úr bizony itt nem gondolta át alaposan. Mert: végtelenszer osztott térhez bizony végtelen sok idő is társul, mert tér nélkül nincs idő, hiszen mindig fennáll közöttük egy egyértelmű megfeleltetés, mint bármely függvény esetében.
Hogy lássuk és érezzük mi itt a hiba, a matematikus Georg Cantor (1845-1918) elméleteire lesz szükségünk. Ő, egyértelműen bebizonyította azt, hogy “egy egyenes szakaszban ugyanannyi pont található, mint egy végtelen félegyenesben.” Azt is bebizonyította, hogy „egy egyenes szakasz ugyanannyi pontot tartalmaz, mint az egész világmindenség,” de erre most nincs szükségünk.
Mit tanulhatunk ebből? Azt, hogy bár logikailag igaz lehet a zenoni paradoxon, de Achilles talpa, akárcsak a Cantor féle szakasz, végtelen sok pontot tartalmaz. Itt végül is, a végtelenek mérkőznek egymással. Amit az egyik végtelen el akar venni, azt a másik visszaadja. Így Achilles megfogja prédáját, nem lesz gondja Zenonnal és a Végtelennel. De ha tovább gondolkodunk, találhatunk egy másik szempontot is:
Joggal megkérdezheti valaki, hogy ha Achilles talpán pontosan ugyanannyi pont található, mint azon a végtelen félegyenesen, amelyen üldözőbe veszi áldozatát, akkor hogyhogy nem éri őt azonnal utol? Bizony ez is lehet megoldása a zenoni problémának! Ezek szerint kétféle, szembenálló megoldás létezik, és logikailag mindkettő elfogadható! De nem létezhet egyszerre kétféle, szembenálló megoldás. Mi az, ami bennünket zavar a paradoxonban? A végtelen jelenléte. Ha eltűnik, minden értelmessé válik. Az következik tehát ebből, hogy világunknak nem lehetnek végtelen számú pontjai. (A fenti gondolatmenet szerint, az egyik végtelen kiküszöböli a másikat.)
Zenon maga is elgondolkodott a saját feladatán. Ezt abból tudhatjuk, hogy kijelentette: „Valami elfoglalja a helyét és megváltoztatja, - más hellyé lesz, de továbbra is elfoglalja a helyét, nem jut ki belőle!
Elemezzük ezt a kijelentést. Első látásra rejtélyes, akár a paradoxon amivel tudóstársait meglepte, de érezhető, hogy mégis van valami értelme. Ha hozzákapcsoljuk a paradoxonhoz, rájövünk, hogy sokkal egyszerűbben is el lehet ugyanezt mondani. Hogyan szoktuk a mozgást a számítógépen programozni? Úgy, hogy a mozgatandó figurát előre tesszük egy-egy ponttal, és onnan kitöröljük, ahol volt. Az, az ábra, amit a számítógép «világán» kívül megterveztünk, előre megrajzoltunk, így tud majd mozogni odabenn. Nem lép ki önmagából, hisz ő az, akit mozgatni akarunk, (legfőbb) tulajdonságait megtartva. Ha ezt összevetjük azzal, amit Achilles kétféle lehetőségéről mondtam, a következő kerekedik ki belőle: Achillesnek két (homlokegyenest ellenkező) lehetősége van. Mindkettőnek lehetségesnek kell valahogyan lennie, különben nem lennének érvényesek a logika szabályai. Ez csakis úgy történhet meg, ha Achilles egyszerre két párhuzamos világban létezik. Az egyik világban (a végtelen tudat világában) mozdulatlan, és «ott van mindenütt», a másikban «egy bizonyos helye van» és ott mozog. «Innen» és «onnan» nézve, másképp látszik, másképp is kell «ugyanannak» látszania!
Hegel, Zenon gondolkodását elemezve arra a következtetésre jut „Természetfilozófia” című könyvében, hogy: „Csak a mozgásban van a térnek és időnek valósága!” Sajnos ott nem találunk erről több tájékoztatást, de az tény, hogy az idő nem más, mint a tér változása. A tér pontjai mozognak a megszakítási pontokon, és közben változást szenvednek el. Valahol, valamilyen változás mindig van a világunkban. De most váltsunk nézőpontot, hogy Hegel intuitív kijelentését más szögből, jobban meg tudjuk világítani:
Gyermekkorom problémája, a vektorok összeadása sokáig terhelte gondolkodásomat. „A vektorokat a paralelogramma szabály szerint kell összeadni” – mondotta egykor fizikatanárom. De miért? A síkmértan összes bizonyítását ismernünk kellett. Tudtam is, mert a mértant szerettem. Ezt is tudni szerettem volna, mert köze volt a mértanhoz. De a tankönyvekben erről vajmi kevés információt találtam. Miután tisztáztam magamban a világ működésének alap-föltételeit, (az „M” posztulátumokat), megértettem, hogy a vektorok (erők, sebességek, gyorsulások) összeadása valójában az „M” posztulátumok egyszerű következménye: A természeti törvények hatásainak elkülönítését és összegzését hivatott megoldani. Valóban. A hatások állandóak, ami azt jelenti, hogy egy hatás, (vektor) saját irányvonalán (vagy egy azzal párhuzamos* vonalon) mindenütt ugyanaz marad, ha azonosak a feltételek, amelyek létrehozták. Tehát bármilyen sorrendben lehetséges külön tanulmányozásuk, majd összekapcsolásuk. Ezért használhatok többféle megoldást az összeadásuknál, tudva, hogy eredmény-vektor iránya és mérete is mindig azonos marad! Az ábrán bemutattam néhány példát erre. Nyilvánvaló hogy más kombináció is lehetséges, de a lényeg az, hogy az eredő-vektor értéke mindig azonos lesz! (Két vektor esetében ez könnyen bizonyítható, a többi pedig erre levezethető.)
* Hogy miért lehet párhuzamos, erről később fogunk beszélni!
1.ábra
B 2
C C
1 3. 1 3.
A D A D A D
R 2 B R 3. R
1
B
2 C
Az 1-es vektor elviszi a pontszerű tárgyat A –ból B-be. Onnan a 2.vektor viszi tovább a tárgyat C-be, míg a 3. vektor a D-be juttatja. Ha felcseréljük a vektorok (hatások) sorrendjét, miközben maguk a hatások ugyanazok maradnak, az eredmény is ugyanaz marad. Meghatározhatunk egy eredő ® vektort, melynek az értéke mindig ugyanaz, hiszen akik létrehozták, nem változtak! A tárgy, amit a hatások (az erők) mozgatnak, ugyanabba a helyzetbe kerül az időintervallum végén, minden esetben.
Az elkülönítés az összegzés fordítottja. Erről most nem készítenék ábrát. Amennyiben ismert az eredő „R” vektor, és a hatások irányvonala, elbonthatjuk az eredőt, az irányvonalaknak és irányoknak megfelelően. Így kapjuk meg elkülönítve a hatásokat
Módszerünk tökéletesnek tűnik, az is, ha csak azt a pontot keressük, ahová egy bizonyos idő után megérkezik a hatásoknak kitett tárgy! De ha azt szeretnénk tudni milyen utat követ mozgás közben, mi a «röppályája», tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez egybe esik az eredő irányvonalával! Néha igen, de folyamatosan változó hatások esetén ez nem igaz!
Persze erre is találhatunk megoldást! Ezt a következő (2.ábrán) mutatom be. A lényeg: Ahhoz, hogy a röppályát meghatározzuk, újra és újra meg kell ismételni a vektorok összeadását, több apró részre felosztva az időintervallumot. Ha mind több részre osztunk, az eredő vektorok által kialakult tört vonal jobban fog hasonlítani a röppálya, kísérletileg tapasztalt görbéjére. Mikor kapjuk meg a mértanilag helyes röppályát? Ha a két vizsgált időintervallum között eltelt idő végtelen kicsiny, azaz zéró.
Íme az ábra: Ha részekre osztjuk a ható vektorokat, az eredő vektorok végpontjai nagyjából fedik a röppálya görbéjét!
2.ábra
Vv Vv1+vv2+vv3+vv4 =Vv
Vf1+
Vf Vf2+
Vf3+
Ve Vf4…
Zéró időintervallum? Igen ám, de így a két vagy több jelenlévő hatás összeolvad, és megszűnik a hatások állandósága! Ezt nem engedhetjük meg. Csak egyetlen helyes következtetés lehetséges: Terünknek és időnknek kvantumos szerkezetűnek kell lennie ahhoz, hogy a hatások egymáshoz nagyon közel, de mégis elkülönülten hassanak. Mit jelent ez a kvantumos szerkezet? Azt, hogy létezik egy olyan legkisebb érték, melynél kisebbet tér vagy idő nem vehet fel a mi világunkban, tehát mondjuk, ha egy köbcentiméternyi egy térkvantum, ez a téregység úgy viselkedik, mint egy fizikai pont még akkor is, ha végtelen sok «egyéb» matematikai pontot tartalmaz még. Csak az, az «egy» pont a térkvantumból tartozik tehát a mi világunkhoz, a többi «odaát» található!
Mekkora lehet egy tér és egy időkvantum? A térkvantum hozzávetőleges értékét a „Gondolkodás Iskolájában” határoztam meg, ez =1,6*10-18 mm, (ez pont, tehát nem köbmilliméter), mely közel egy milliomod része mérési lehetőségünknek. Az időkvantum mérete: = 5.3*10-30 sec. - azaz másodperc. Ez viszont tízmilliomod része annak, ami mérhető. Ezért nem találkoztunk még ezekkel a kvantumokkal! Most pedig, lássunk néhány megbotránkoztató következtetést:
Következtetések:
Ezt a bemutatót szélesebb közönségnek szánom, ezért, azokat a következményeket, melyek a fentiekből származnak, nem mindig fogom lépésről lépésre igazolni. Hogy ezeket nem csak én találtam ki, néhány meggondolkoztató idézetet mutatok be előzetesen. Itt van például egy rövidített** idézet Rudolf Steinertől (1861-1925)
„A növényi mag és egy sókristály között ott lebeg egy lényeges, végtelen különbség. A kristály úgy, ahogy látható, önmagában meghatározott, (ha véletlenül növekedni képes egy telített sóoldatból, csupán mérete változik). A növény viszont minőségileg változik élete során szinte folyamatosan, ezért csak egészében értelmezhető, nem válhatna különben azzá, amivé válik, illatos rózsává, piros vitamindús bogyóvá. Miért? Mert a megfigyelt jelenség mindig csupán része valaminek, mely egy egységes Egész, s a lelki szemlélődő ezt látja.” Tehát a lelki szemlélődő a rózsabokor termését, vagy annak csemetéjét vizsgálva magát a «Bokrot», annak teljességében látja.
**(Ha valaki iránytű és térkép nélkül lép be egy labirintusba, kockáztatja, hogy esetleg órákig bolyong céltalanul. Hasonló helyzetbe kerül az a gyanútlan olvasó, aki konvencionális módon próbálja Rudolf Steiner írásait olvasni. Gyorsolvasási technikával viszont hamarosan előtűnnek azok az intuitív kijelentések, melyekről pontosan érezzük hogy igazak!)
- „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”.[1 Móz. 1.1] Mindenki abból dolgozik, amije van! A Teremtő az «anyagot» úgy hozta létre, hogy a kivonta magát a «Világból»! De nem csak úgy történt meg ez a kivonás, hogy egy központból egy «Nagy Bumm» során lassan kifelé távozott a tudat, hanem úgy is, hogy a tér részekre (kvantumokra) oszlott, egyenletes elosztásban létrejött számtalan tudatmentes pont. És ezzel, megszületet az idő is, (- annak lehetősége…) - Azaz, a mi anyagi világunk nem más, mint egy mozdulatlan (véges) ponthalmaz, a számunkra lehetséges pontok halmaza. (Ez az a bizonyos föld, amit az Úr kezdetben teremtett), amelyen életünk (világunk) vonata halad! A tér többi pontját, a már említett végtelen «Létező» (és) világa tölti ki. (Ez az a bizonyos ég.) Íme a két világ, mely a zenoni paradoxonból következik.
- A mi anyagi világunk akármekkora nagy, szükségszerűen véges, ahogy azt bemutattam, de a fény (információ) véges sebessége is ezt bizonyítja! A végtelen világa, az a másik!
- Bár mi úgy érezzük, hogy az idő és a tér azonos rangú fogalmak, ez csak a mi világunkra jellemző. A határtalan Létező világában (a Tudat világában), nem létezik az idő! (Ezért „nem jut ki önmagából” az a Valami!) De, a mi világunkban is alárendelt az idő szerepe, mert ahogy a hazugság igazságfüggő; az idő is térfüggő. Az idő úgy jön létre, hogy a kvantumpontokon tovamozgó téregységek, különböző hatásokat elszenvedve megváltoznak. Az említett téregységek - mezők*** valójában információk, melyek a tudatmentes pontokat «pillanatnyilag» betöltik. Folytassam? Úgy is mondhatjuk: Egy «szellem» költözik kvantumról kvantumra, «anyaggá» válva.
- Ezek után természetes, hogy Achilles jelenléte az időtlen tudati világban, szellemi jelenlét, olyan, mint a «Rózsabokor» jelenléte, mely minden rózsabokrok anyja, eszenciája. E szellem, (információ-halmaz) költözik egyre tovább, a mi világunkban, részinformációkkal megtöltve a tudatmentes pontokat. Hogy ez «misztikus», ezért nem szimpatikus önöknek? Sajnálom, ez valóság, sőt ez a valóság! Ha továbbra is szimpátia alapján döntik el tudományos hozzáállásukat a világhoz, akkor inkább ne foglalkozzanak tudománnyal.
***(Használom ezt a kifejezést is, Einstein iránti tiszteletből. De egy korábbi forrás nem így nevezi, azt is tisztelnem kell, ezért nem beszélek mezőfizikáról, hogy amit mondok, szalonképesebb legyen!)
Találhatunk erre, (a «másik» világ jelenlétére), egyéb egyszerű bizonyítékot is, azt, ahogy képesek vagyunk egy hatást megszüntetni: „A mozgás tudati jelenség, hatása tehát végtelen. Mégis van lehetőség ennek megszakítására. Mert ez a mozgás nem egy végtelen, tudati világban történik, hanem életünk vonatán, mely egy mozdulatlan „sínpályán” halad. (…) „Odakinn esik a havas eső, de ebből, itt a jól fűtött vagonban semmit sem érzünk. De nyissuk ki az ablakot, és nyújtsuk ki a kezünket. Ázni, fázni fog mindaddig, amíg meg nem elégeljük. Szerencsére bármikor meg van a lehetőségünk arra, hogy becsukjuk újra az ablakot, és megszűnjék a szenvedésünk. De attól odakinn továbbra is esni fog”… Bizony, ha nem létezne e két külön világ, tehetetlenül szemlélnénk a természet törvényeinek hatásait, ezért neveztem el a térkvantumokat megszakítási pontoknak.
- A „Hogyan lett a fizika nagyhatalom?”) - című könyvben (1961) Einstein, a mozgás «rejtélyét» mutatja be. Arisztotelész még így gondolta:„A mozgó test azért áll meg, mert a rá ható erőnek, nincs módja tovább a mozgató hatást rá gyakorolni”. Galilei következtetése viszont ez: „Ha semmi külső erő nem hat a testre, akkor az egyenletesen (tovább) mozog”. Ezt elemezte tovább Newton: „A test megtartja minden újabb állapotát (is) a tehetetlensége alapján.” Einstein így összegez: „A mozgásnak három részét különböztetjük meg: Az eredeti mozgást, az erő hatását, majd a végső mozgást, miután az erő hatása megszűnik. A sebességek a hatás előtt és után is tökéletesen egyenletesek lesznek”. Pontosítsunk: az erő hatása nem szűnik meg, csak az erő! Hatóerő és erőhatás, (az erő hatása) ezek különböző fogalmak. Az egyik anyagi, (anyaghoz kötött és időfüggő), tehát meg tud szűnni, a másik tudati, tehát végtelen, örök. Az erő tőlünk függ, de hatása a tudati jellegű természeti törvények szerint jelentkezik, és maga is tudati. Amint látják, valóban olyan rejtélyes a mozgás fogalma, hogy még magát Einsteint is megtévesztette!
- Bemutattam a vektorok összeadásánál, hogy a valóságban, két (vagy több) hatás, (vektor) soha nem találkozik egy térkvantumban. Felválta fognak tehát hatni az egymásmelletti kvantumokban. Hogy lehetséges ilyen módon a hatások összegzése? Ahogy Leibniztől tudjuk, kell «Valaki» aki ezt az összegzést elvégzi. Ez a valaki ezúttal egy tudati világból való Szellem, (Einstein szerint mező, vagy ha úgy tetszik, a másik világban jelen lévő Achilles), mely összetartja a tárgyakat azaz, a különböző feladatokat ellátó sokmillió térkvantumot. Ezek együttesen egy fizikai pontként működnek, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos tárgy kvantumjai úgy reagálnak a hatásokra, mint egyetlen egy térkvantum. Ez is azt erdményezi, hogy az erők támadási pontja lehet különböző, hisz az egész tárgy fizikai szempontból egységként működik. (Mint egy óriási egység, vagy idegen szóval kvantum…) Erre gondoltam akkor, amikor egy párhuzamos támadási pontról beszéltem a harmadik oldalon, mely helyettesítheti az adott támadási pontot. A hatások tehát így összegeződhetnek. Ezek után, a következtetés ismét megbotránkoztató lesz: szelleme van minden tárgynak, kőnek, fának, virágnak, vagy embernek. Világunk terve, eredeti modellje megtalálható odaát…
- Kapcsolatunk ezzel a «másik» világgal folyamatos, bár a tudatalatti szintjén történik. Látásunk, beszédünk, gondolkodásunk e nélkül a kapcsolat nélkül nem tudott volna kialakulni, nem tudna működni! Ezekről olvashatunk Steiner, és Kűhlevind könyveiben is. Csak egy gondolat Kűhlevindtől: „Magamra mutatok, és azt mondom: „Én”, majd rámutatok a gyermekre akit tanítok, és azt mondom: „Te”. Hogy lehet az, hogy a gyermek ezt helyesen érti, és nem változik generációnként e két szó fogalomköre?
Gondolkodjunk el rajta: Mitől alakul ki térlátásunk? Hogyan tudunk egyáltalán megfogni egy tárgyat? Ez egy rendkívüli összetett feladat! Hogyan oldja meg trigonometriai számítás nélkül szemünk és agyunk ezeket a problémákat? De ha mi meg is tudjuk oldani valamilyen ösztönös matematikával, hogyan oldják meg mindezt az állatok? A «ravasz» Teremtő, itt olyan eszközöket használ, melyekről normális módon sejtelmünk sincs. Érdekes, ahogy összeállnak a dolgok. Ennek a problémának a megértéséhez nekem egy TV.- műsor nyújtott segítséget, melyet talán önök is láthattak. (Mivel későn csatlakoztam a műsorhoz, nem tudom, hogy hívták a tudóst, akiről szólt…)
A lényege a műsornak az volt, hogy egy Amerikában-élő fiatal magyar tudós, aki nyulak szemét computerrel összekapcsolta és úgy kísérletezett, az emberi látásra is értelmezhető, meglepő következtetésekre jutott: Valójában szemünk nem küld egész képet az agyba, hanem csak néhány körvonalat, mozgást (új információt) továbbít, melyet az «agy» kiegészít a már meglévő információikkal. (Nem is lenne rá képes olyan gyorsan a teljes információt folyamatosan továbbítani, ahogy az szükséges...) Hogy ez mennyire így van, magam is tapasztaltam nemsoká azután, hogy a filmet láttam: Telefonon érdeklődött egy kliens egy sürgős rendelés állapotáról. A műhelybe siettem, hogy válaszolhassak az érdeklődőnek. - Hol van Gyula? - kérdeztem idegesen, az üres esztergát látva. Munkásaim rám néztek és nem válaszoltak. Meglepődtem, s hallgatásuk okát kezdtem vizsgálni. Talán kissé sértődött is voltam, hogy így semmibe vesznek. Azután ráeszméltem: Gyula három méterre állt az esztergától, egy másik gép mellett, s így én automatikusan összetévesztettem őt Árminnal, aki azon a gépen szokott dolgozni. Amikor beléptem a műhelybe, először csakis rá eshetett a pillantásom, mégsem őt láttam. Íme, olykor csupán ennyit ér az ember emlékezete. Azután, eskü alatt is képes vallani, hogy ezt, vagy azt látta… Mi tehát a valóság? Az, hogy olyan információkat használunk itt, amelyeket tudat alatt a «másik» világból kapunk ottani énünktől, attól a «másik» Achillestől. Onnan ismerjük a Tér megszokott formáját, és erre tevődnek rá a változó idő hatásai. Valójában ezeket látjuk, és ezek összegzése alapján cselekszünk.
- A „végtelen csapdájának” neveztem ezt a rejtett kapcsolatot a másik világgal. Ez felelős azért, hogy nem gondolkodunk el létünk véges mivoltán, nem félünk a haláltól állandóan, nem próbálunk tenni azért, hogy kihasználjuk rövid életünk lehetőségeit. (Mert végtelennek érezzük magunkat, e pillanatban, joggal.) Pedig, ha figyelembe vesszük Krisztus tanítását [Mát. 10.28], végtelen ide, végtelen oda, Achilles mégis eltűnhet abból a másik világból!
- Tehát a hatások mégis megszűntethetők? Nem, csak kiegyensúlyozhatók , egy másik, vagy több más hatással. Ami így megszületik, az egy hatáscsomó, információ-köteg, mely a változó térhez, az időhöz van kötve. Megfordítható-e az idő? Csak akkor, ha ezt a csomót kioldjuk, visszafelé lejátsszuk a hatásokat. De csak alig néhány százalékuk az, ami tőlünk függ. Mert vannak hatások, amelyek megjelenésünktől függetlenek, (időben sokkal korábbiak, mint ahogy mi színre léptünk), a Teremtő akaratából születtek. Például a bolygók mozgása, a Föld forgása, az időjárás, stb. Kiléphetünk a Föld vonzásteréből, de tovább forgunk a Naprendszerrel, és így tovább. Az időutazás tehát gyakorlatilag lehetetlen számunkra. (Tehát elsősorban a második „M” posztulátum tehet erről!)
- Az «anyag» úgy jött létre, hogy a Létező kivonta magát a «Világból», miközben egy központból «lassan», (fény-sebességgel) kifelé távozott a tudat, a tér részekre (kvantumokra) oszlott, egyenletes elosztásban létrejött számtalan tudatmentes (megszakítási) pont. Mi ennek az elsőszámú következménye? A tömegvonzás! (A «szellemek» vonzzák egymást, vissza szeretnék nyerni a Tér eredeti formáját!)
A fizikában Einstein óta meghatározzuk a «nyugalmi» tömeget. Mi az a nyugalmi tömeg? Ez értelmetlen, hisz nincs mozdulatlan anyag a mindenségben! Nyugalmi helyett, elsődleges gyorsulást elszenvedő tömeget kellene mondanunk. Mi ez? A megszakítási pontok fékező ereje lelassítja a belépő információt, energiát. Ettől lesz tömege az anyagnak. (Ettől lesz sebessége a fénynek, ami amúgy, végtelen!) Tehát van elsődleges gyorsulás, ami létrehozza a tömeget, és másodlagos, amit az egyik «anyag» hatása okoz a másiknak. Ettől pótlólagos plusz tömeg jön létre, amit mi «normális» esetben nem érzékelünk. (Mert oly kicsiny az a tér és időkvantum…)
- «Valós»; «megfogható»; «szilárd» véges világunk háttere a ködös tudat, a láthatatlan szellem? Ezt bizony nehéz elhinni! Pedig igen egyszerű! „Egyidőben, egy helyen, két anyagi test nem tartózkodhat”. Hogy tárgyaink kézzel megfoghatók, hogy világunk olyan «valóságos, megfogható, anyagi» világnak tűnik, az mind ennek, illetve az első posztulátumnak a következménye.
- De ez még nem minden! Mert, „a relativitás-elmélet nem engedi meg a teljesen merev testek létezését. Ha egy teljesen merev test, ütközést szenved, akkor a másik vége azonnal mozogni kezd, (az ütés azonnal továbbítódik), tehát a hatás a másik végén hamarabb jelentkezik, mint az ok!” (Azonnal továbbítódik, sebessége tehát végtelen!)
A bemutatott okfejtés rávezethet bennünket arra, hogy megértsük, hogyan lehetségesek a puha tárgyak? Világunk tárgyainak többé-kevésbé puháknak kell lenniük, mert ha nem így lenne, a kontaktus megvalósulásának pillanatában összetörnének! Ezt a Tervező azzal érte el, hogy a fény (az információ), vibráció formájában érkezik hozzánk. Ezzel a tárgyak körvonala «elmosódott» lesz, és feloldódik az «M» posztulátumok által a tárgyainkra kényszerített merevség. Így érthetővé válik, hogy miért van szükség a hullámmozgásokra!
- mondjam el azt is, hogy egy valójában nem is létező világban élünk? Ezt is egyszerű bizonyítani hiszen: ∞ - n = ∞ - azaz, végtelen, mínusz egy bármilyen nagy véges „n” szám, egyenlő végtelennel. Meg se kottyan neki!)
Amikor kinézek az ablakon, és meglátom a fák ringatózó leveleit, miközben ütöm a billentyűzetet az asztalra könyökölve, nekem is nehéz ugyanezt elhinnem. Ám ne higgyenek nekem, mert „hinni a templomban szokás” hallom egyre gyakrabban ezt a marhaságot, mert lefordítunk mindenkinek minden jópofa kijelentését függetlenül az értelmétől! Az ember gondolkodása, hite nem helyfüggő!
Mondom akkor inkább másképp: „A tudomány nem hit kérdése!” – ezt a tudósok szokták büszkén emlegetni. Bizony nem is az! Cáfolják meg, amit elmondtam önöknek, vagy fogadják el, ha igaznak bizonyul, és éljenek ennek megfelelően. De ne botránkozzanak meg tőle, legyenek valódi tudósok!
Nagyjából ennyi következtetést mutathatok be abból, ami makrovilágunkat érinti. Mit lehet a mikrovilágról mondani? Az már keményebb dió, mert nekem is nehezemre esik leírni a valós, fordított-világ fizikáját. Egyelőre azzal próbálkozom. Ha már összejött, csak azután tudom majd összefoglalni!
Tisztelettel: Asygnus
P.S. Úgy látom, rajzot az oldal nem vesz be. Lábjegyzetet sem. A lábjegyzetek egy részét beszerkesztettem...Mosmár úgy hagyom a többit, ahogy sikerült...