Relativisztikusan (sőt általánosan) kovariáns Lagrange formalizmus (1:54:00-tól)
https://www.youtube.com/watch?v=E3cz7b6PnZs
Ezek szerint a relativisztikus részecske általános (négyes)impulzusa:
.
(Ez helytelen !!)
Az általános (négyes)erő pedig:
.
(Ez szintén helytelen !!)
Egy hatalmas nagy Marhaság az egész...
Mindent elárul az is, hogy a tetszőleges szabad mozgású részecskét leíró első esetben (2:08:00-tól) az jön ki, hogy
, azaz a részecske négyesimpulzusa nulla.
Ez nem csak azt jelenti, hogy nincs mozgása a részecskének, hanem se energiája nincs, se tömege nincs, sőt akkor maga a részecske sincs.
, azaz mivel
, csak az lehet, hogy
.
A második esetnél ugyanez a helyzet.
A harmadik esetnél szintén.
A részecske tömege nulla. Ez mellett az jön ki, hogy
(ez is rossz !!), ami az általános impulzus akar lenni. Csakhogy
az általános impulzusban ez a tag pozitív előjellel szerepel.
(2:16:20)
"... az mínusz e per c szer á ká. Itten mindenki látja, hogy ennek nincs ténylegesen impulzus jellege, hiszen ez nem függ a részecskétől. Ez a külső erő."
(No comment)
(
Landau II könyv 89. oldal, (23,7) 
, és utána a szöveg: "A 
négyesvektor a részecske 
általános impulzusa.", ahol a felkiáltójelnél egy előjelet javítottam, mert a könyvben az lemaradt. Valamint még annyi, hogy a könyvben itt kis 
nem az általános impulzus, hanem csak a részecske saját kinetikus impulzusa.)
A
általános impulzus, és a
általános erő
a klasszikus mechanikában érvényes, a relativisztikus mechanikában NEM érvényes !!. Értem ez alatt azt, hogy ezeket nem lehet csak úgy egy hamis analógiát kitalálva a téridőre átpattintani úgy, ahogy azt D.Gy. a fenti képletek szerint hibásan teszi.
A hatás
parciális deriváltja (
Landau I (43,3)) azonban relativisztikus esetben is az általános impulzust adja, csak bejön egy negatív előjel a téridő pszeudo jellege miatt, és így
lesz az általános impulzus. (
Landau II (9,12) és (23,7))
D.Gy. tulajdonképpen a következő sületlenséget csinálja:
A klasszikus három dimenzióról négy dimenzióra tér át, és a relativitáselméletben szükséges
feltételre, ami egy anholonom kényszer. (Erre a kényszerre nem is lehet a Lagrange-féle multiplikátoros módszert alkalmazni...) Az
-ben pedig a
-t átkereszteli
-ra.
Ez utóbbi hatalmas NAGY Badarság... És ezután azt hiszi, hogy
, ami egyébként nem kovariáns, az most már így az, és elnevezi az egészet kovariáns Lagrange-formalizmusnak...
Persze ez tűnhet úgy, hogy a rendes
-ből kiemel egy
tagot, és ezt
mellé rakva együtt
-t adnak. Viszont akkor ami
mellet marad, azt itt félrevezető
-nek nevezni, mert
az már nem(!!) a mechanika Lagrange-függvénye, és nyilván badarságokra vezet a rá alkalmazott klasszikus mechanika alapú formalizmus. A variációs formában egyáltalán nem térhetünk át a megfigyelő szerinti (és ezért a mozgástól független)
időről, és az ezzel képzett
sebességről, a mozgó részecske
sajátidejére, és az ezzel képzett
sebességre.
Ez egyszerűen nem működik. A formalizmus ezt a tulajdonképpen jelölésváltoztatást nem veszi tudomásul. Másrészt pedig az utóbbiak az előre nem ismert mozgás megfigyelő szerinti sebességének függvényei. (
Az előző hozzászólásomban is éppen erre hívtam fel a figyelmet...) A relativitáselméletben nincs olyan, hogy ellényegtelenedik a nem kovariáns mennyiség, és a megfelelő kovariáns mennyiség lép színre helyette. Ez badarság (amit pl. S.Laci b.v. mélyen hisz...
).
A Hamilton-függvény mindenhol rossz. Erről 2:04:50-től böszme nagy hamisságokat állít, és hibásan azt hozza ki, hogy a relativisztikus Hamilton-függvény az a nyugalmi energia (H = Mc
2), vagyis tulajdonképpen a (nyugalmi)tömeg.
Egyébként ez a "kovariáns Lagrange-formalizmus" hasonlóan
szerepel sajnos a Novobátzky könyvben is a 97-98 oldalakon, de ettől még
teljesen hibás elképzelés. Gyula ráadásul még jobban elrontja
, mert itt a Lagrange-függvény első
tagja ott
^2)
, és ezért itt elveszik a
rendes
tagja (amiért szinte általános iskolás nagy egyes jár...
).
A teljes elképzelés kudarca ezen is látszik, hogy tulajdonképpen
, vagy Novobátzkynál
^2 = -c^2)
, és ez mindenképpen konstans, aminek a variációja
nulla. Ilyen tagnak semmi értelme a Lagrange-függvényben, ráadásul az, hogy ilyen formában van felírva, vagy olyan formában, annak nem szabadna semmit sem változtatnia az eredményen. (A hatás variációjában ez a tag mindenképpen kiesik.) Ez az eltérés Gyula és Novobátzky számításaiban éppen jól meg is világítja az elképzelés hamisságát.
A Lagrange-függvény első tagja helyesen mindenképpen ez:
.
)