@SexComb (5662):
Mutatnál ilyet? Mármint nyilván nem magfizikait, hanem bármilyen biológiai kutatást, ami az evolúciótól teljesen független lett volna?
Először is tisztázzuk, hogy a "tervezés" minden olyan tevékenység körét gyűjti össze, amely az adott természeti törvények célszerű kihasználását jelenti. Nézzük tehát, mit "tervezett" meg az ember az utóbbi évszázadokban - függetlenül Darwin csodálatos elméletétől.
Mezőgazdaság és genetika
A modern mezőgazdaság forradalmi lépései egyrészt Darwin előttiek, másrészt főleg politikai és technológiai háttérből erednek. 1800 körül a földek bekerítésével Európa mezőgazdasága átalakult a minimális szükségleteket fedező feudalizmusból a hatékonyabb, egyéni tulajdonra épülő gazdasággá. A hatékonyság tovább fokozódott a vetőgép, a vaseke és a cséplőgép bevezetésével – mindez azelőtt, hogy Darwin 1859-ben megírta A fajok eredetét. Sőt, 1859 után a mezőgazdaság legtöbb újítása még mindig Darwin elméletétől függetlenül született meg. A termelés hatékonyságának záloga a jobb boronák, a vetőgépek és a kultivátorok bevezetése volt, a trágya használata fokozta a föld termőképességét, a silók bevezetésével a veszteségek csökkentek, az állattenyésztésben a takarmány minősége javult, továbbá felfedezték a traktorokat. Az állattenyésztés és a kertészet már 1800 előtt is fejlett volt. Az állattenyésztők Darwin előtt is tisztában voltak a fajnemesítés jelentőségével, amiről 1859 körül már sok könyv elérhető volt angol nyelven.
A biológia tudományos fejlődése valóban hasznára vált a modern mezőgazdaságnak, ami főképp az Ágoston-rendi szerzetes, Gregor Mendel genetikai kutatásainak volt köszönhető. Mendel nem tartotta meggyőzőnek Darwin elméletét. Az általa összegyűjtött adatok alapján azt a következtetést vonta le, hogy az öröklődés során állandó tulajdonságok átadására kerül sor, és ezek határozzák meg a faj jellegzetességeit. E tényezők ugyan a keveredhetnek és párokba rendeződhetnek az utódban, de generációról generációra elkülönülnek egymástól és változatlanok maradnak.
Darwin öröklődéssel kapcsolatos szemléletmódja meglehetősen más volt. Ő azt hitte, hogy a szervezetben minden egyes sejt létrehoz egy-egy „pángént”, és ezek viszik át a következő generációba a jellegzetességeket a „pángenézis”-nek hívott folyamattal. Darwin elméletének előnye volt, hogy a pángének a külső körülmények vagy a használat-nem-használat hatására megváltoztattak, és így az evolúciós változások okozói lehetnek. Hátránya pedig az volt, hogy nem bizonyult igaznak.
Mendel állandó tényezőkre alapozott elmélete ellentmondott Darwin változó pángén-elméletének. Bár Mendel munkája már 1866-ban napvilágot látott, a darwinisták majd három évtizeden keresztül egyáltalán nem vették figyelembe. William Bateson a mendeli genetika egyik újra felfedezője ezt írta erről a századfordulón: az érdeklődés hiányának oka „megkérdőjelezhetetlenül az volt, hogy közvetlenül a darwini tantételek elfogadása után elhanyagolták a fajok kísérleti tanulmányozását…. Úgy gondolták, hogy a kérdésre már megkapták a választ, és a vitának ezzel vége.”
A darwinisták még a századforduló után sem igazán vették hasznát Mendel elméletének. Aztán 1930 körül igazolódott a mendeli genetika, a darwinisták pedig elvetették a pángenézis elméletet, miközben a mendelizmust egy neo-darwinista szintézisbe olvasztották bele, mely változat még ma is meghatározó tényezője az evolucionista biológiának.
Bruce Alberts darwinista tudós manapság azt tartja, hogy a genetika a darwinizmus lényegét alkotja. Ám Mendelnek nem volt szüksége Darwin elméletére. Akkor annak a darwinizmusnak, ami semmivel sem járult hozzá a genetika megszületéséhez, miközben fél évszázadon keresztül nem is vett róla tudomást, hogyan lehet ugyanez a genetika most a szíve-lelke? A darwinizmusnak van szüksége a genetikára, és nem a genetikának a darwinizmusra.
Orvostudomány
A komoly fertőző betegségekből eredő halálozás aránya nyugaton 1859 előtt kezdett csökkenni annak eredményeként, hogy olyan nyilvános közegészségügyi intézkedéseket vezettek be, mint például a csatornázás és a tiszta vízvételi lehetőségét. Hozzájárult ehhez a személyes higiénia betartása is, például a magyar szülész-orvos, Semmelweis Ignác esetében.
Semmelweis 1847-ben egy ausztriai kórházban dolgozva megfigyelte, hogy sokkal több anya hal meg gyermekágyi láz miatt azokban a kórtermekben, ahol orvostanhallgatók vizsgálták őket, mint ahol bábaasszonyok tevékenykedtek. Azt is észrevette, hogy az orvostanhallgatók kézmosás nélkül mennek a boncolóteremből a szülészetre. Pusztán azzal, hogy klóroldattal kellett mindenkinek kezet mosnia, Semmelweis a halálozási arányt 30-ról két százalék alá csökkentette.
Az oltások modern rendszere szintén a darwinizmus segítsége nélkül született meg. 1800 előtt a himlő komoly és gyakran végzetes betegség volt. 1790 táján egy angol orvos, Edward Jenner felismerte, hogy ha tehénhimlővel, a himlőnél sokkal enyhébb lefolyású betegséggel oltja be az embereket, akkor így immúnissá tehetők a himlővel szemben. A himlő elleni világméretű siker a huszadik században a modern orvostudomány egyik leglátványosabb eredménye, amihez a darwinizmusnak semmi köze sem volt.
A darwinisták azt mondják, hogy szükség volt az elméletükre a vírusokkal, így az influenzavírussal való küzdelemben is, hiszen azok évről-évre „fejlődnek”. Csakhogy az influenza oltóanyagának elkészítésében a virológia, az immunológia és a biokémia technikái dominálnak, nem pedig az evolúcióbiológia.
Az antibiotikumok felfedezése
A mikrobiológusok általában az „antibiotikum”szót használják mikroorganizmusok által termelt olyan anyagra, amivel azok képesek a társaikat hatástalanítani vagy elpusztítani. Ebben az értelemben, Alexander Fleming angol mikrobiológus fedezte fel az első antibiotikumot, a penicillint. Fleming felfigyelt egy staphylococcus baktériumtenyészetre, amelyre egy penészgomba spórája került. Szokatlan módon a gomba körül nem voltak sztafilo baktériumok, ami azt jelezte, hogy a gomba valami olyasmit termelt, ami vagy megölte vagy gátolta őket. A gomba a pennicillum családba tartozott (hasonlót használnak a márványsajtok készítésekor), és Fleming gyakorlott szeme kellett ahhoz, hogy e ritka, alkalmi megfigyelésből az orvostudomány jelentős áttörése szülessen meg.
Fleming 1929-ben publikálta felfedezését, de 1940-ig kellett várni, amíg Howard Florey és Ernst Chain sikeresen állított elő tiszta, klinikailag is alkalmazható koncentrátumot. E három tudós egyike sem vélte úgy, hogy a darwinizmusnak bármi szerepe lett volna munkájukban. A Nobel díj átadásakor 1945-ben Fleming azt mondta, úgy érezte magát, mint egy bábu, amit „valamiféle felsőbbrendű erő mozgat az élet sakktábláján”. Évekkel később a zsidó származású Ernst Chain világossá tette, hogy számára a darwinizmus semmiféle haszonnal nem szolgált, amikor ezt nyilatkozta: „Az evolúció Darwin-Wallace féle elmélete… olyan törékeny feltételezéseken alapul, amelyek főképp morfológiai-anatómiai természetűek, hogy nehéz még csak elméletnek is hívni… Inkább hiszek a tündérmesékben, mint az ilyen vad spekulációkban.”
A penicilin felfedezése és gyógyszerként alkalmazása
1944-ben Selman Waksman kutató mikrobiológus és asszisztense Albert Schatz tették közzé a sztreptomycin felfedezését, amit egy éven belül el is kezdtek alkalmazni a betegség ellen. A penicillin felfedezéséhez hasonlóan, Waksman sem látott összefüggést a darwinizmus és sztreptomycin felfedezése között. 1956-ban Waksman rámutatott arra, hogy az antibiotikumok kivonása, tisztítása és klinikai alkalmazása igencsak mesterséges folyamat, amihez hasonlóval nem találkozunk a természetben, és ebből arra következtetett, hogy a darwinista feltételezés a „túlélésért való harcról” teljesen indokolatlan a természetes körülmények között élő mikrobák körében.”
A későbbi kutatások igazolták ezt az állítást. Természetes körülmények között a baktériumok mindig kolóniákban élnek, és nem csak saját fajtársaikkal együtt. Ahelyett, hogy egyénileg a lehető leggyorsabban szaporodnának, és így a létért való küzdelemben legyőznék társaikat, általában lassan gyarapodnak, és békésen élnek együtt egy mikroszkopikus, jól védett közösségben.
A rezisztanciától az antibiotikumokig
Az antibiotikumok klinikai alkalmazása meglehetősen mesterséges helyzetet teremt. Az antibiotikumot termelő baktériumokat izolálni kell (el kell különíteni természetes környezetüktől), és speciális tápanyagon tiszta kultúraként kell nevelni. Aztán az antibiotikumot meg kell tisztítani, és olyan mértékben be kell sűríteni, ami a természetben soha nem fordul elő. Amikor aztán eljut a beteghez a szer, továbbra sem történik semmi „természetes” módon. Az üvegházak és a háziállatok karámjai sokkal inkább számítanak természetes körülménynek, mint a kórtermek vagy egy orvosi rendelő.
Esetenként néhány baktérium túlélheti a kezelést. A túlélők elszaporodnak és folytatják a fertőzést, és ha ellenük az eredeti antibiotikum már nem hatékony, abból komoly orvosi probléma keletkezik. Ám a folyamat alapvetően nem más, mint a háziállatok tenyésztése, kivéve, hogy ott a kívánatos egyedek maradnak fent, míg az antibiotikum rezisztanciánál a nemkívánatosak. Mindkét esetben jelen van a mesterséges emberi szelektálás, és egyik esetben sem születik új faj. Az antibiotikumokra rezisztenssé vált tuberkulózis baktériumok továbbra is tuberkulózis baktériumok maradnak.
Hogyan kezelik az orvosok a kialakult antibiotikum rezisztenciát? Bizony nem fordulnak evolúció biológushoz. A két tényező, ami leginkább felelős az antibiotikum rezisztancia létrejöttéért a következő: (1) az antibiotikumok helytelen használata, és (2) a fertőzést kapott betegek elkülönítésének elmulasztása. A Principles and Practice of Pediatric Infectious Deseases (A fertőző gyermekbetegségek elvei és gyakorlata) c. könyv 2003-as kiadásában Dr. Alan R. Hinman azt írja: „Az antibiotikum rezisztancia fő oka az antibiotikumok válogatás nélküli, nem helyénvaló, oktalan, befejezetlen és következetlen alkalmazása”. Többek között, amikor az állatok etetésekor megelőző lépésként alkalmazzák őket, ha a közönséges megfázásos vírusos fertőzésnél írják fel, amikor azok nem hatékonyak, valamint ha nem megfelelő dózisban használják, vagy félbehagyják a kúrát, s ezáltal lehetővé teszik, hogy néhány baktérium túlélje a kezelést. Gorbach, Bartlett és Blacklow 2004-es kiadású Infectious Diseases (Fertőző betegségek) könyve szerint az antibiotikumok helytelen használata „jelentős százalékban felelős az egyre terjedő rezisztanciáért”.
Az orvosok a második tényező, az elkülönítés (izoláció) esetében már eddig is bevált módszerekre hagyatkoznak, valamint tanulmányozzák azt a mechanizmust, melynek során az antibiotikum rezisztancia egyik baktériumtól a másikra terjed. Ez elsősorban a baktériumok közötti génátadással történik, nem pedig a darwini módosult leszármazás útján. Mandell, Douglas és Bennett 2005-ös kiadású Principles and Practice of Pediatric Infectious Deseases (A fertőző gyermekbetegségek elvei és gyakorlata) könyvében Dr. Steven M. Opal és Dr. Antone Mederios azt írja: „Reményt keltő a jövőre nézve, hogy egyre jobban megértjük a mikrobák rezisztanciájának terjedési módját, valamint, ahogy a hatékony fertőzés-megelőző stratégiákat vezetünk be”.
A kutatók az evolúció elméletének minden segítsége nélkül bukkannak rá új antibiotikumokra is. Mikrobiológiai szűrési folyamatokkal és szerves kémiai módszerekkel a Johnson & Johnsonnál olyan új antibiotikumot fedeztek fel, amely az előzetes tesztek alapján hatékony a tuberkulózis rezisztens törzse ellen. Harvardi kémikusok egy csoportja pedig mostanában szintetizált eddig nem ismert tetraciklineket (ezt a típusú antibiotikumot az 50-es években felfedezték fel), amelyek ígéretesnek mutatkoztak az eredeti tetraciklinnel szemben rezisztens baktériumok ellen. Ahogyan Malcolm MacCoss és Thomas A. Baille Merck kutatók 2004-ben a Science-ben megjelent cikkükben írták: az új gyógyszerek felfedezésének kulcsát a „kiváló képességű szintetikus kémikusok” jelentik, nem az evolúcióbiológusok.
A biológia több kiváló úttörője, akik megérték A fajok eredete kiadását, kifejezetten elutasították Darwin elméletét. Köztük van Karl Ernst von Baer embriológus, Richard Owen összehasonlító biológus, Louis Agassiz zoológus és Gregor Mendel genetikus is.
Az egyik tudományág, az összehasonlító biológia külön figyelmet érdemel. A darwinisták néha azt állítják, hogy elméletük segít megérteni, melyik állat ál hozzánk a legközelebb, s így, ha az embereket sújtó betegségekhez keresnek modellt, vagy a gyógyszereket akarják tesztelni, akkor őket használják fel. A kutatók a genetikai és biokémiai hasonlóságok alapján választják ki ezeket a fajokat. Nem más ez, mint összehasonlító biológia a gének és fehérjék szintjén. Linnaeus összehasonlító biológus volt és kreacionista elveket vallott egy évszázaddal megelőzve Darwint. Owen és Agassiz összehasonlító biológusok voltak, ám elutasították Darwin elméletét. Mendel nem volt darwinista, és Darwin nem volt biokémikus. Az összehasonlító biológia tehát, hasonlóan a biológia más ágaihoz, semmivel sem tartozik a darwinizmusnak.
Marc W. Kirschner harvardi biológus (lásd. harmadik fejezetet) a Boston Globe riporterének azt mondta nemrég, hogy: „Az utolsó száz évben a biológia majd minden téren az evolúciótól függetlenül fejlődött a maga útján, kivéve magát az evolucionista biológiát”. Habár Kirschner sajnálkozott a helyzeten, de elismerte, hogy: A molekuláris biológia, a biokémia, a pszichológia egyáltalán nem vette számításba az evolúciót”. Phillip S. Skell kémikus, az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának tagja azt írta a The Scientistben, hogy „a II. világháború során az antibiotikumokkal végzett kutatásaimban a darwini evolúció nem adott támpontot”. Skell megkérdezett több mint hetven kimagasló kutatót arról, hogy vajon másként cselekedtek volna, ha Darwin elméletét helytelennek tartják. A válasz egységes ’nem’ volt. A huszadik század fő biológiai felfedezéseit áttekintve Skell levonta a következtetést: „Úgy találtam, hogy Darwin elmélete nem szolgált észrevehető iránymutatásként, viszont az áttörés után, érdekes szempontként került a képbe.”
(A referenciákat külön kérésre megküldöm.)