Frekvenciavesztés a csillagászatban
Elküldve: 2013.05.21. 15:13
Az egész Világegyetem létezéséről, égi jeleiről és törvényeiről, első sorban a látható fény által szerzünk tudomást. Ami pedig a nagy távolságokból érkező fénynek a vörös szín felé történő eltolódását illeti, annak értelmezéséből szélsőséges vélemények adódnak a kezdet és a végtelenség tekintetében. Nem elég tehát ismernünk a fény fizikai tulajdonságait, ha nem ismerjük a hosszú útja során elszenvedett energiavesztésének mértékét, melynek következtében a hullámhossza megnő.
A fényről tudjuk, hogy energiát hordoz, mely a fényforrásból kilépve, fénykvantumokban (fotonok) terjed, légüres térben állandó sebességgel. Azt azonban senki sem tudja, hogy fényévenként mennyit veszít az energiájából. Ez a tulajdonsága laboratóriumi körülmények között nem állapítható meg, mértéke nem számítható ki, de mindezek ellenére, szerintem a jól megválasztott, széles spektrumban sugárzó csillagfényekből kimutatható lenne, sőt még a mértéke is.
Miért is volna állandó a fény energiája? Hiszen eddig semmi változatlan fizikai jelenséget nem talált a tudomány. Ha pedig bebizonyosodik a nagy távolságokból érkező hullámok megnyúlása, akkor az egész keletkezési elméletet felül kell írni. E körülmény tisztázása feltétlenül szükséges, hiszen ez a táguló Világegyetemről alkotott nézeteinket alapjaiban kérdőjelezi meg.
Amikor Hubble a tágulási elméletét megalkotta, ebből a kutatók arra következtettek, hogy ha tágul, akkor valamikor minden egyben volt. Egy letűnt világ maradványának látszott a forró „cseppecske” elmélete, amely állítólag felrobbant, és az első félórában létrehozta mind a 92 elemet.
Persze ez a felvetés nem csak azért hibás, mert az önmagát örökké megújító, kezdet nélküli, keleti világképre asszociál, hanem azért is, mert ezt rögtön a Teremtés, és egységes világegyetem eszméje ellen fordította, ami igen elhamarkodott lépés volt.
Hubble által észlelt vöröseltolódásból, annak idején nem csak az objektum távolodására kellett volna következtetni, hanem a fény energiavesztésére is, mivel a nagy távolságokból érkező fény, és elektromágneses hullámok is fáradnak, ezért a Doppler-elven felüli vöröseltolódást mutatnak.
Ez a hibásan megválasztott döntés vezette arra a kutatókat, hogy a Világegyetem gyorsulva tágul, bár nyilvánvaló, hogy ez ellentmond az egyetemes tömegvonzás törvényének és az ősrobbanás erejétől származtatott szétszóródás elméletének. Tehát melyik elméletet kövessük??
A saját csapdájában vergődő csillagászat ma is kétségbe esetten magyarázza a Világegyetem méretét, melyről viszont fogalma sincs, mert ha azt az objektumot látja, amelynek fénye 13-14 milliárd évvel ezelőtt indult el, ugyanennyi idő alatt az már k.b. 10 milliárd fényévvel tovább haladt.(!) Hubble tehát minden bizonnyal a fény frekvenciavesztését fedezte fel, és ez nem kevesebbet jelent, mint, hogy a Ve. nem is tágul!
A Doppler-effektus persze nem kérdőjelezhető meg, de ami nem távolodik, arra nem alkalmazható.
A Hubble-elmélet lineáris állandójában pedig az az állandó, hogy annak 170 és 15 km/mp x millió fényév értékét állandóan módosítgatni kellett. Mégis ezt használják a csillagászok, de csak a tejútrendszerünk környékének vizsgálatánál. A milliárd fényévek esetében a V = H x R képlettel számolva a távolodás sebességére a határsebességet meghaladó értéket kapnak, ezért nyilván értelmét vesztette az un. ”állandó”. Ezért jelenleg a vöröseltolódáshoz rendelik a távolságokat.
Általában a fény fáradásának okai között azt is figyelembe kellene venni, hogy minden sajátfényű objektumból gravitációs vöröseltolódással indul a fény, hát még a fekete lyukat tartalmazó galaxisokból?! Ha pedig a sokmilliárd éves útja során, fáradása következtében veszít a frekvenciájából, akkor vörösebb színt mutat.
Azt is tudjuk, hogy az amúgy sem üres terekben a korpuszkuláris részecskéken kívül rengeteg törmelék, por, gáz és egyéb anyag is van, mindezeken felül pedig a mindenütt jelenvaló óriási gravitációs hatások. Az ilyen közeg a fénysebességet is csökkenti.
Mindezek ez utóbbiak eddig is ismertek voltak, melyekhez járult az újabban felfedezett, mintegy 70%-ot kitevő rejtélyes sötét anyag, sőt ráadásul a minden képzeletet felülmúló, intergalaktikus „anyagháló” létezése! Ilyen körülmények között kizártnak tekinthető, hogy az információt hordozó hullámok nem fáradnának.
A Nagy Bumm- elméletet favorizáló csillagászat-tudomány minden elérhető eszközt felhasznál, hogy kimutathassa a Ve. és a semmi határát. A tervbe vett háromezer rádióteleszkópból építendő rendszer mellett már készül a LAT-nevű, olyan távcső, amely százbilliomod (10-14 –en) cm hullámhoszszúságon lesz képes feltérképezni az Univerzumot. Tehát a sugárzásnak olyan rövid tartományában, melyet már nem is kvantumos, hanem tisztán hullámrészecske hordoz.
Az uralkodó elit nagy „reménységében” – hátulütőként, egyre inkább az látszik kibontakozni, hogy e gigantikus eszközökkel saját csapdájába fog esni, mert a várakozásokkal éppen ellentétes értékeket mérhet, mégpedig ezeket:
Az óhajtott semmi határa ismét tovább megy, a gyorsuló tágulás mértéke pedig meghaladja a fény határsebességét, melyre már az antigravitáció sem elégsége válasz.
Akinek van füle a hallásra, hallja!
baloghkaroly@hotmail.com
A fényről tudjuk, hogy energiát hordoz, mely a fényforrásból kilépve, fénykvantumokban (fotonok) terjed, légüres térben állandó sebességgel. Azt azonban senki sem tudja, hogy fényévenként mennyit veszít az energiájából. Ez a tulajdonsága laboratóriumi körülmények között nem állapítható meg, mértéke nem számítható ki, de mindezek ellenére, szerintem a jól megválasztott, széles spektrumban sugárzó csillagfényekből kimutatható lenne, sőt még a mértéke is.
Miért is volna állandó a fény energiája? Hiszen eddig semmi változatlan fizikai jelenséget nem talált a tudomány. Ha pedig bebizonyosodik a nagy távolságokból érkező hullámok megnyúlása, akkor az egész keletkezési elméletet felül kell írni. E körülmény tisztázása feltétlenül szükséges, hiszen ez a táguló Világegyetemről alkotott nézeteinket alapjaiban kérdőjelezi meg.
Amikor Hubble a tágulási elméletét megalkotta, ebből a kutatók arra következtettek, hogy ha tágul, akkor valamikor minden egyben volt. Egy letűnt világ maradványának látszott a forró „cseppecske” elmélete, amely állítólag felrobbant, és az első félórában létrehozta mind a 92 elemet.
Persze ez a felvetés nem csak azért hibás, mert az önmagát örökké megújító, kezdet nélküli, keleti világképre asszociál, hanem azért is, mert ezt rögtön a Teremtés, és egységes világegyetem eszméje ellen fordította, ami igen elhamarkodott lépés volt.
Hubble által észlelt vöröseltolódásból, annak idején nem csak az objektum távolodására kellett volna következtetni, hanem a fény energiavesztésére is, mivel a nagy távolságokból érkező fény, és elektromágneses hullámok is fáradnak, ezért a Doppler-elven felüli vöröseltolódást mutatnak.
Ez a hibásan megválasztott döntés vezette arra a kutatókat, hogy a Világegyetem gyorsulva tágul, bár nyilvánvaló, hogy ez ellentmond az egyetemes tömegvonzás törvényének és az ősrobbanás erejétől származtatott szétszóródás elméletének. Tehát melyik elméletet kövessük??
A saját csapdájában vergődő csillagászat ma is kétségbe esetten magyarázza a Világegyetem méretét, melyről viszont fogalma sincs, mert ha azt az objektumot látja, amelynek fénye 13-14 milliárd évvel ezelőtt indult el, ugyanennyi idő alatt az már k.b. 10 milliárd fényévvel tovább haladt.(!) Hubble tehát minden bizonnyal a fény frekvenciavesztését fedezte fel, és ez nem kevesebbet jelent, mint, hogy a Ve. nem is tágul!
A Doppler-effektus persze nem kérdőjelezhető meg, de ami nem távolodik, arra nem alkalmazható.
A Hubble-elmélet lineáris állandójában pedig az az állandó, hogy annak 170 és 15 km/mp x millió fényév értékét állandóan módosítgatni kellett. Mégis ezt használják a csillagászok, de csak a tejútrendszerünk környékének vizsgálatánál. A milliárd fényévek esetében a V = H x R képlettel számolva a távolodás sebességére a határsebességet meghaladó értéket kapnak, ezért nyilván értelmét vesztette az un. ”állandó”. Ezért jelenleg a vöröseltolódáshoz rendelik a távolságokat.
Általában a fény fáradásának okai között azt is figyelembe kellene venni, hogy minden sajátfényű objektumból gravitációs vöröseltolódással indul a fény, hát még a fekete lyukat tartalmazó galaxisokból?! Ha pedig a sokmilliárd éves útja során, fáradása következtében veszít a frekvenciájából, akkor vörösebb színt mutat.
Azt is tudjuk, hogy az amúgy sem üres terekben a korpuszkuláris részecskéken kívül rengeteg törmelék, por, gáz és egyéb anyag is van, mindezeken felül pedig a mindenütt jelenvaló óriási gravitációs hatások. Az ilyen közeg a fénysebességet is csökkenti.
Mindezek ez utóbbiak eddig is ismertek voltak, melyekhez járult az újabban felfedezett, mintegy 70%-ot kitevő rejtélyes sötét anyag, sőt ráadásul a minden képzeletet felülmúló, intergalaktikus „anyagháló” létezése! Ilyen körülmények között kizártnak tekinthető, hogy az információt hordozó hullámok nem fáradnának.
A Nagy Bumm- elméletet favorizáló csillagászat-tudomány minden elérhető eszközt felhasznál, hogy kimutathassa a Ve. és a semmi határát. A tervbe vett háromezer rádióteleszkópból építendő rendszer mellett már készül a LAT-nevű, olyan távcső, amely százbilliomod (10-14 –en) cm hullámhoszszúságon lesz képes feltérképezni az Univerzumot. Tehát a sugárzásnak olyan rövid tartományában, melyet már nem is kvantumos, hanem tisztán hullámrészecske hordoz.
Az uralkodó elit nagy „reménységében” – hátulütőként, egyre inkább az látszik kibontakozni, hogy e gigantikus eszközökkel saját csapdájába fog esni, mert a várakozásokkal éppen ellentétes értékeket mérhet, mégpedig ezeket:
Az óhajtott semmi határa ismét tovább megy, a gyorsuló tágulás mértéke pedig meghaladja a fény határsebességét, melyre már az antigravitáció sem elégsége válasz.
Akinek van füle a hallásra, hallja!
baloghkaroly@hotmail.com