Kedves Mindenki!
Saját tapasztalatomat osztom meg, kéretik nem nagyon röhögni...
Sorstalanság?
Kaland a pálmalevelek között
Aki “hepiendet” vár, előre szólok, hogy ne tegye. Aki hülyének néz, előre szólok: még igaza is lehet. De tartsa meg magának. Aki kíváncsi - az hamar meg fog öregedni.
De arra még lesz ideje, hogy elolvassa, hogyan néztem szembe a “megváltoztathatatlannal”.
Az elmúlt 5 év gyökeresen változtatta meg az életemet - aki ismer, tanúsíthatja, hogy picit sem túlzok. Életem “véletlenei” arra vezettek, hogy keressem meg a választott sorsomat. Gondoltam, mekkora könnyebbség, ha már le van írva, és miért is ne, hiszen a kedves fiatalok, akik Indiában járva kiaknázták a sorsát kereső emberben rejlő sokrétű lehetőségeket, már megtalálták a saját kis levélkéjüket. Ujjlenyomatot kértek és némi pénzt persze, hogy az én személyes, csakis az én privát küldetésemet és sorsomat tartalmazó pálmalevél előkerülhessen.
Jól elbújt az én sorsom, mert egy évig csak hírleveleket kaptam csoportos meditációkról, karmaoldásokról, és olyan tevékenységek csoportos űzéséről, amikhez én MÁR nem vagyok elég spirituális. Aztán 2012. november elején rám mosolygott egy csomó ember, de egyik sem “a szerencse” - ként mutatkozott be - ez lehetett volna az első jel. Az örömtől túlcsorduló telefon szerint megtalálták a sorsomat! Mehetek egy hét múlva pénteken, hajnali fél nyolcra Pestre. ( Kicsit itt elkenték a szám szélét, mert az a 240 km nem 20 perc sétakocsikázás még reggeli előtt. ) Ami kicsit meglepett - mert én ilyen szemöldökhúzgálós vagyok, és nem szépészeti okból - hogy vinnem kellett egy csomag mécsest - a mennyiség később még fontos lesz! - és egy virágot, ami lehet vágott, vagy cserepes. Én az utóbbi mellett döntöttem, mert a hajnali kelést és utazást egy szál kőtörőfűvel csak előtte - utána fényképpel tudtam volna bevállalni.
Életem “véletlenei” aznap korán keltek. Induláskor nem hagytak, csak egyetlen olyan nevű utcát találni szeretett és hatalmas fővárosunkban - így azt beütve úticélként megkezdtük a célravezetést. Az M3-ason reggel 7-kor nincs forgalom. Mert nem megy semmi. Se előre, se hátra. Fél nyolc előtt 5 perccel megpróbáltam telefonon szólni, hogy ha a levél eddig kibírta, még kicsit várjon, mert suhanok, ahogy körülményeim engedik. A telefon ugyan kicsörgött, de senki nem óhajtotta ezt tudomásulvenni. Araszolva haladtunk. A beütött utca a 18. kerületben mindössze 5, azaz öt darab családi házból és egy egysávos, bár bájos utcácskából állt. Úgy sejtettem, a sorsomat nem itt találom meg. Mivel a navigációra feltalált ketyere továbbra sem látott több ilyen utcát, telefonos segítséggel kértünk egy párhuzamos utcát. Odaérve csak az az utca, csak az a szakasz éppen le volt zárva. Ennyire MÉG nem űzték ki belőlem a spiritualitást azok a jól kereső segítők, akik csak rajtam nem tudtak segíteni egész praxisuk során - és ezért kicsit megbántva is érezték ám magukat, igen, ők - hogy ne lássam, ami kiveri a szemem: nekem nem kell oda mennem.
Igen, kedves guruk, mágusok, atlantiszi mesterek és felemelkedettek: ezzel az érzéssel érkeztem meg alig másfél óra késéssel a helyre, ahol megdöbbenésemre egy rakás ember sereglett össze virággal és mécsessel. És még csak nem is ravataloztak fel senkit. A hely maga 9 -kor nyitott. A folyamatos telefonálásomra is fél kilenc után érkezett válasz. Első kérdésem ekkor fogalmazódott meg bennem: ugyan mi a rongybatekert hónaljmankót csináltam volna itt reggel fél nyolctól? Ezt azonnal lesöpörte a második kérdés: miért engem kellett elsőre hívni, ha mindenki más közelebbről araszolt ide? Délig folyamatosan érkeztek a népek a megbeszélt időpontra - a szomszédos kerületekből. Mínusz 1 pont.
Belépve egy hölgy ránkpirított, hogy vegyük le a cipőnket, és majd jön a kolléganője magyarázattal is. Ő nem. Ő csak ajtót nyitott, cipőtlenített. Ebben merülhetett ki a tevékenysége. Mínusz 2 pont. Gondoltam neki, igazán meggyújthatna egy mécsest hálából, hogy a párom még otthon visszament cipőt cserélni... És jött a kolléganő. Ismertem már ezt a típust: az a fajta ember, akit bárhol hamarabb és szívesebben el tudnál képzelni, mint spirituális útbaigazítóként. Elefántként a porcelánboltban rámborította az információk tömegét, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Az első lépés a levél azonosítása: ez ujjlenyomatom rájukbízása után meglehetősen érdekes volt. Ha rossz a levél, az az én rossz választásom következménye, inkább kérjek segítséget az igen - nem válaszok előtt. Azt is megtudtam, hogy ha megvan a levél, lejövök a lépcsőn, és meggyújtok egy ( ! ) mécsest a nemtudommilyen oltáron, és leteszem a virágot hálából, hogy megírták a levelemet. Aztán egy óra a fordítás, és mindent megtudhatok. Megtudtam azt is - arra a kérdésemre, miért pont ezeknek az embereknek van megírva a sorsuk - hogy nem tudják, miért, de mégis minden guru és spirituális ember ott ül náluk, hogy megtudja a sorsát. És hogy az eddig százvalahányezer levél mellé pont most találtak meg még egy könyvtárnyi levelet indiai barátaik. Hát hiába, a “véletlenek”... Mínusz 50000 pont.
Vártam. Jöttek mentek a létszám fölötti dolgozók, akiknek csupán kétféle tevékenységet lehetett szerintem végezni, mert máshoz hozzá sem nyúltak. Volt egy, aki ajtót nyitott és cipőzött. Egy, aki felvilágosított és oltárhoz parancsolt. Egy, aki számlázott - és azt is elrontotta. Egy, aki csizmában ( ? ) tipegett és tulajdonképpen semmit nem csinált. Ilyenből több is volt. Voltak ketten - hárman, akik indiainak öltözve próbáltak hitelesek lenni - Magyarország közepén, magyarként...És persze biztosan volt valahol egy, aki mindent vitt. Rossz benyomásom csak fokozódott, amikor a porcelánbolti elefánt ismerősre talált az egyik fotelban, és fennhangon ecsetelte, mekkorát zakózott tegnap, hogy fáj a “segge” ( idézet vége ), meg mindene...
Aztán egyszercsak megjelent egy lány, kék hacukában, homlokán középen akármicsodával, hogy menjünk azonosítani. Ekkor 11 óra lehetett. Mielőtt bárki bunkósággal vádolna: még ekkor is megadtam a lehetőséget a kellemes végkifejletnek és mosolyogva követtem. A 4 m2-es sötét szobácskában hárman ültünk: én, egy betanuló indiai srác meg a kékruhás lány. A skype - kapcsolat felvétele után - mértem az időt - 6 perc ment el azzal, hogy megbeszélték, mi volt az ebéd, és miért nem evett a csóka csokis sütit desszertnek. Aztán megkezdődött a beazonosítás. Első levél: a nevem Mónika, - igen - házasságban élek - igen - és a férjem neve ilyen vagy olyan betűt tartalmaz - nem. Kuka. Második levél: anyám neve stimmel, gyerekem neme stimmel, férjem neve stimmel, de nem az a munkám - kuka. A levelek között tulajdonképpen az életem minden lehetséges permutációja megtalálható volt: házasságban élek, de el akarok válni - nem, informatikus vagyok, építészmérnök vagyok - nem, nem, a férjem neve László, apám neve nemtudommi - nem. Kis titkom az volt, hogy ha apám neve megvan, az az én levelem lesz, olyan ritka keresztneve van. Első köteg: semmi. Második köteg: semmi. Kis elköszönés, jópofaságok, a hívásnak vége. Eltelt egy óra igen és nem válaszokkal. A kékruhás lány felém fordul, és azt meri mondani: majd akkor jövőhéten megint hívnak.
Mosolyogva elköszönök, odalent hasonlóan nem őszinte mosollyal kérdi a hölgy, aki beengedett, sikerült - e. Mondom neki, hogy nem. Mire ő: hogyhogy nem? Döbbent arckifejezése láttán elgondolkodom... Akkor majd jövőhéten, ha sikerül ismét egy olyan köteget találni, amiben hasonló.... a mondatot nem engedtem befejezni. Kedvesen, normális hangnemben közöltem, hogy nem fogok mégegyszer eljönni, és kérem vissza azt a fél fizetést, amit befizettem az imént. Visszaadták. Próbálkoztak, de a sors, de a levelek speciális... nem érdekelt. Még mindig kedvesen, normális hangnemben elmondtam, hogy ez csakis az én hibám, az én hülyeségem. Mert van egy nagyszerű képességem: az önmagamban való hit, és egy pillanatra azt hittem, valaki más jobban tudhatja, mi lesz velem, mint én magam. És kicsit értetlenül állok magam előtt is, hogy aki ennyi segítséget és útmutatást kap, akit ennyire óvnak, védenek és segítenek még egy ilyen apróságban is, hogy ne menjek olyan helyre, ahol nincs keresnivalóm, az mégis mi a fészkes fenét akarhat még az élettől segítség gyanánt.
Ha van ennek a sztorinak tanulsága, az ez: az én sorsomat én írom. Nem pálmalevélre - hanem a szívembe, a lelkembe, a holnapomba. Ma.
Útóirat: aznap este rákerestem a nevemre a közösségi oldalakon. Ugyan a nevem közben megváltozott, mert felvettem a férjem nevét, de a leánykor nevemen, amin a keresést megkezdték sokan jelen vannak. Az egyikük férje Zsolt, a másikuké szintén valami hasonló név, mint amit említettek. A végzettségeik teljesen azonosak a nekem felsoroltakkal. Csak engem nem találtak meg, mert közben más Mónika lettem? A kérdés vajon kérdés?
Ezt a beazonosítósdit pedig egy egyszeri e-mail váltásával ki lehetne küszöbölni, amin leírom a szüleim nevét, élnek - a vagy halnak, a végzettségemet, a munkámat, a férjem nevét, gyermekeim számát, életkorát, neveit, stb... és máris egy felesleges úttal kevesebb - és a tébláboló segítőknek is lenne munkájuk.